Jelenkor, 1973. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám - Pomogáts Béla: Küzdelem a magyar epikával
mészetéről kezdett gondolatot, az álomszerű és költői regénystruktúrák vizsgálatához jut, minthogy ezek a struktúrák felelnek meg a valóság imént leírt jellegzetességeinek. „Vannak a valóságnak nagy, sugárzó periódusai - olvassuk -, társadalmi és politikai körülményektől nem is függetlenek, melyek a művészetet parancsolóan befolyásolják, könyörtelenül kényszerítvén rá a realizmust - s vannak korszakai az álomnak, a talányos félhomálynak, tények és törvények derengésének, midőn a művészet minden érzékelése bizonytalanná, többértelművé, kéjesen sejtelmessé, irreálissá válik." Letér a romantikára, majd a szürrealizmusra gondol, de vajon nem érvényesek-e szavai a személyességgel és költészettel átszőtt magyar regényekre, például Krúdy regényeire. Amelyek, ha egy ilyen feltételezett és idézeteinkből kiolvasható regénymodell megvalósulásainak tekintjük őket, nem nélkülözik a „nagy teljesítményt" sem: a „regényremeket". Talán elegendő, ha a Boldogult úr tlkolómban, a Hét bagoly vagy az Asszonyságok díja című regényekre utalunk. Ezek a művek valóban nem hiánytalanok és nem érvényesek egy nyugat-európai regénymodell normáin mérve, ám annál teljesebbek ennek a személyességből, álmokból, nem-cselekvésből, költészetből építkező magyar modellnek a szabályai szerint. Amely különben prózairodalmunk eredendő és hagyományos alakzata. Kolozsvári Grandpierre a Haláltiaiban végbement „kopernikuszi fordulatról" beszélt, ám ha jobban meggondoljuk, Babits csak annyiban hozott fordulatot, hogy modern irodalmunkat visszavezette a magyar próza természetes és hagyományos formáihoz. A magyar próza ugyanis eleve a memoár és a krónika, később a költői és személyes elbeszélés különösebb kompozícióit nélkülöző alakjaiban öltött testet. A magyar próza reprezentatív műfaja — a novella mellett - alighanem ez az emlékiratból és krónikából szerveződő műfaj, amely egyformán hordoz történetírói, epikus, lírai és értekező elemeket. Amely nem a nyugati regény arányos és koncentrikus kompozíciójával, konkrét történetet és általános mondanivalót egymásba játszató jelképességével készül, hanem egyféle lineáris szerkezetben, amely egymás mellé rendelt, különféle nemű elemek révén szeretne valami általános érvényű mondanivalót kifejezni az emberi, a történelmi és a nemzeti sors tulajdonságairól. E szervetlen forma, amelynek egységét elsősorban az író, az önéletíró személyisége adja meg, a legkülönfélébb elemeket tartalmazza: önéletrajzot, novellisztikát, krónikát, esszét, szociográfiát. Mint mondottuk, ez a prózaforma lehet a magyar elbeszélő irodalom leginkább hagyományos és jellegzetes műfaja. És ahogy Kolozsvári Grandpierre kifejti, ez a forma következik a nyersanyag, a történelmi és társadalmi valóság természetéből is. Közismert, hogy a megkésett és felemás, szociális és nemzeti kudarcokkal terhes magyar társadalmi fejlődés nem tette lehetővé a közéleti cselekvésnek azt a fajtáját, amely a francia vagy az angol fejlődés jellegzetes meghatározója és energiája volt, s ezért nem tehette lehetővé a cselekvésre és a cselekvő hős küzdelmére épülő nyugat-európai szabású regényt sem. A nem-cselekvés állapotát, a nem-cselekvő „antihősöket" más módon kellett epikus ábrázolásban megközelíteni. Grandpierre arról beszél, hogy a közvetlen ábrázolás eszközeivel lehetetlen ezeknek az alakoknak a lényegéhez férkőzni, s ezért egyetlen mód kínálkozik: az elemzés, a kommentárokkal kísért elbeszélés lehetősége. A nemcselekvő társadalom és a nem-cselekvő hős mintegy meghatározza a nem-cselekvésre koncentráló regény karakterét: a valóság adekvát képe pusztán egy ilyen elmélkedő és elemző, vallomásos és személyes regény lehet. A magyar prózának ez a „másik" vonulata, mondhatnók, iskolája a regénynek ezt a formáját és lehetőségét valósítja meg, személyesebb vagy tárgyszerűbb kommentárjaival, „önéletrajzi" vizsgálataival és vallomásaival. Úgy hisszük, abban a „küzdelemben", amelyet irodalmi közgondolkodásunk és irodalomkritikánk folytat a magyar epikával, ennek a sajátos prózai vonulatnak a létezése és szerepe is egyre nyilvánvalóbbá fog válni az idők során.