Jelenkor, 1973. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám - Pomogáts Béla: Küzdelem a magyar epikával

mészetéről kezdett gondolatot, az álomszerű és költői regénystruktúrák vizsgálatához jut, minthogy ezek a struktúrák felelnek meg a valóság imént leírt jellegzetességei­nek. „Vannak a valóságnak nagy, sugárzó periódusai - olvassuk -, társadalmi és politikai körülményektől nem is függetlenek, melyek a művészetet parancsolóan be­folyásolják, könyörtelenül kényszerítvén rá a realizmust - s vannak korszakai az álomnak, a talányos félhomálynak, tények és törvények derengésének, midőn a mű­vészet minden érzékelése bizonytalanná, többértelművé, kéjesen sejtelmessé, irreálissá válik." Letér a romantikára, majd a szürrealizmusra gondol, de vajon nem érvénye­­sek-e szavai a személyességgel és költészettel átszőtt magyar regényekre, például Krúdy regényeire. Amelyek, ha egy ilyen feltételezett és idézeteinkből kiolvasható regénymodell megvalósulásainak tekintjük őket, nem nélkülözik a „nagy teljesít­ményt" sem: a „regényremeket". Talán elegendő, ha a Boldogult úr tlkol­ómban, a Hét bagoly vagy az Asszonyságok díja című regényekre utalunk. Ezek a művek valóban nem hiánytalanok és nem érvényesek egy nyugat-európai regénymodell nor­máin mérve, ám annál teljesebbek ennek a személyességből, álmokból, nem-cselek­vésből, költészetből építkező magyar modellnek a szabályai szerint. Amely különben prózairodalmunk eredendő és hagyományos alakzata. Kolozsvári Grandpierre a Haláltiaiban végbement „kopernikuszi fordulatról" beszélt, ám ha jobban meggondoljuk, Babits csak annyiban hozott fordulatot, hogy modern irodalmunkat visszavezette a magyar próza természetes és hagyományos for­máihoz. A magyar próza ugyanis eleve a memoár és a krónika, később a költői és személyes elbeszélés különösebb kompozícióit nélkülöző alakjaiban öltött testet. A magyar próza reprezentatív műfaja — a novella mellett - alighanem ez az emlék­iratból és krónikából szerveződő műfaj, amely egyformán hordoz történetírói, epikus, lírai és értekező elemeket. Amely nem a nyugati regény arányos és koncentrikus kompozíciójával, konkrét történetet és általános mondanivalót egymásba játszató jelképességével készül, hanem egyféle lineáris szerkezetben, amely egymás mellé rendelt, különféle nemű elemek révén szeretne valami általános érvényű mondani­valót kifejezni az emberi, a történelmi és a nemzeti sors tulajdonságairól. E szervet­len forma, amelynek egységét elsősorban az író, az önéletíró személyisége adja meg, a legkülönfélébb elemeket tartalmazza: önéletrajzot, novellisztikát, krónikát, esszét, szociográfiát. Mint mondottuk, ez a prózaforma lehet a magyar elbeszélő irodalom leginkább hagyományos és jellegzetes műfaja. És ahogy Kolozsvári Grandpierre kifejti, ez a forma következik a nyersanyag, a történelmi és társadalmi valóság természetéből is. Közismert, hogy a megkésett és felemás, szociális és nemzeti kudarcokkal terhes magyar társadalmi fejlődés nem tette lehetővé a közéleti cselekvésnek azt a fajtáját, amely a francia vagy az angol fejlő­dés jellegzetes meghatározója és energiája volt, s ezért nem tehette lehetővé a cse­lekvésre és a cselekvő hős küzdelmére épülő nyugat-európai szabású regényt sem. A nem-cselekvés állapotát, a nem-cselekvő „antihősöket" más módon kellett epikus ábrázolásban megközelíteni. Grandpierre arról beszél, hogy a közvetlen ábrázolás eszközeivel lehetetlen ezeknek az alakoknak a lényegéhez férkőzni, s ezért egyetlen mód kínálkozik: az elemzés, a kommentárokkal kísért elbeszélés lehetősége. A nem­cselekvő társadalom és a nem-cselekvő hős mintegy meghatározza a nem-cselekvésre koncentráló regény karakterét: a valóság adekvát képe pusztán egy ilyen elmélkedő és elemző, vallomásos és személyes regény lehet. A magyar prózának ez a „másik" vonulata, mondhatnók, iskolája a regénynek ezt a formáját és lehetőségét valósítja meg, személyesebb vagy tárgyszerűbb kommentárjaival, „önéletrajzi" vizsgálataival és vallomásaival. Úgy hisszük, abban a „küzdelemben", amelyet irodalmi közgondol­kodásunk és irodalomkritikánk folytat a magyar epikával, ennek a sajátos prózai vonulatnak a létezése és szerepe is egyre nyilvánvalóbbá fog válni az idők során.

Next