Jelenkor, 1974. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1974-12-01 / 12. szám - Fodor András: Czigány György: Aszfaltfolyók
illeti, Bányai a strukturalista verselemzés híve és - nyugodtan hozzátehetjük - egyik legjobb magyar művelője. A modern vers alkotóelemeit, mindenekelőtt a költői nyelvet vizsgálja, ily módon igyekszik bebizonyítani, hogy mitől vers a vers. ,,A költészet a nyelvnek egy fajtája - írja sajátos és különös változata. Az a kérdés most, hogy hol ismerhető meg a tudományos módszerekkel a legalaposabban megismert nyelvben s a kiszélesített nyelvi határokon belül a költészet, a vers helye. Elszívja-e a tudományos kutatás és a nyelvi ismeretek széles körű alkalmazása a költészet éltető nedvét, vagyis vannak-e még titkok a nyelvben, amelyeket csak a költészet ismerhet meg?” Az utóbbi kérdésre Bányai egyértelmű igennel válaszol, mert meggyőződése, hogy ,,a költészet kicsúszik a tudomány szorításából, és mindig új létezési feltételeket teremt önmagának, a szóbeli tánc új mozdulatait s figuráit tárja fel". Vallja, hogy a modern költészetben a nyelvnek van középponti, döntő, meghatározó szerepe. Ez a megközelítési módszer nálunk még eléggé szokatlan, s így, önmagában, aligha fog meghonosodni, mivel szinte teljes egészében kiiktatja a bírálatból az érzelmi oldalt, a szubjektivitást. Nyilván e módszer szükségszerű velejárója a kritikák hűvösen tárgyilagos előadásmódja. Bányai legelismerőbb véleményét is - csaknem kivétel nélkül - szűkszavúan, látszólag teljesen érzelemmentesen hozza olvasói tudomására. Csak egy-két írásában találkozunk intimebb, vallomásszerzű hangütéssel - például Slavko Mihalic A fekete almák kertje c. verseskötetéről szólva -, de itt is inkább a modern költészet kritikusa előtt tornyosuló nehézségekről vall. A kritikus érdeklődéséből adódik az is, hogy a könyv és kritika legsikerültebb írásai lírai művekről szólnak, ami persze korántsem jelenti azt, hogy Bányainak ne lenne érdekes és tartalmas mondanivalója jó néhány próza- és tanulmánykötetről. A modern költészet kritikusának nincs könnyű feladata, hiszen egyik alapvetően fontos dolga - mint maga a szerző is hangoztatja - az, hogy „leválassza a költészetről az üres mázt, a divatot, vagyis, hogy megtanítson a divattól mentes versolvasásra". Az esetek többségében Bányai sikerrel birkózott meg a feladattal, konkrét művek konkrét elemzésén próbálta ki a strukturalista elemzési módszer előnyeit, de egyszersmind annak hátrányait, gyengéit is - akaratlanul bár - nyilvánvalóvá tette. Módszere semmiképpen nem tekinthető egyedül üdvözítőnek, de a modern költészet megközelítésekor nem is mellőzhető, legfeljebb kiegészíthető más megközelítési módokkal. Joggal és ma is érvényesen írta hát Bata Imre a könyv és kritika szerzőjéről - egyik korábbi kötete kapcsán -, hogy „Bányai egyike az elsőknek, akik a magyar kritikát a modern versgondolkodásra szoktatták". Czigány György: ASZFALTFOLYÓK A szakami köztudat általában gyanakodva fogadja az olyan írót, költőt, aki a szellemi munkamegosztás más területén előzetesen már hírt, rangot szerzett magának. A gazdagság ( mert hiszen sok írónk, költőnk van) így válik védekező szűkkeblűséggé. Mintha íratlan tilalom lebegne minden műfajközi határátlépő felett: „Saját érdekében ki-ki maradjon a maga kaptafájánál!" Czigány György mindenesetre joggal kérdezhetné: Igen, de melyik kaptafánál? Kamaszkorában, még 1945 előtt is, novellákat írt; a Duna-parti város, ahol nevelkedett, a lírára is fölhangolta, ezekután Váczy Károly, Kadosa Pál és Horusitzky Zoltán tanítványaként zongoraművészi képesítést szerzett. Diploma-hangversenyén, 1956 tavaszán többek közt Bartók zongoraszonátáját játszotta, amit akkortájt koncertteremben Kurtág Györgyön kívül más nem szólaltatott meg. Mindezek után a zongoraművészi pályáról lemondva a zenei ismeretterjesztésnek lett utánozhatatlanul egyéni művésze. Működése - ez túlzás nélkül regisztrálható - országszerte fogalommá vált. És most verskötete, az Aszfaltfolyók láttán arról győződhetünk meg, hogy átváltozásai során ifjúkorától máig éppen az irodalom volt az, melynek míveléséhez mindvégig hű maradt. S aki nemcsak tiszteletreméltó ráadásnak, egy különben ered