Jelenkor, 1976. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)

1976-06-01 / 6. szám - Tüskés Tibor: Képzőművészek műhelyében (Beszélgetés Németh Jánossal)

TÜSKÉS TIBOR KÉPZŐMŰVÉSZEK MŰHELYÉBEN BESZÉLGETÉS NÉMETH JÁNOSSAL Németh Jánossal még nem találkoztam személyesen. Nevét, munkáit természetesen már régtől ismerem, de most beszélgetnünk kellene. Megta­pasztaltam már, mennyi gonddal-bajjal jár az ilyen műteremlátogatás. Gon­doltam, könnyítek a dolgomon: fölírtam néhány kérdést egy papírlapra, és elküldtem Németh Jánosnak Zalaegerszegre. „Mit tud a régi zalai agyag­­művességről? Hogyan élt az agyagművesség hagyománya a családban? Be­széljen őseiről, nagyapjáról, apjáról! Mire emlékezik vissza gyerekkorából? A főiskola elvégzése után miért jött vissza Zalába? Munkájában a korongot milyen mértékben használja? Szobrásznak vagy fazekasnak mondja magát? A kerámia milyen műfajaiban dolgozik? Egy tárgyból hány darabot készít? Hová kerültek nagyobb művei?" És így tovább ... Arra kértem, a személyes találkozás előtt írásban válaszoljon ezekre a kérdésekre. Úgy látszik, Eger­­szegtől éppen olyan messze esik Pécs, mint Pécstől Egerszeg. Németh ugyanis a következőket írta: „Március 26-án nyílt kiállításom a Műcsarnok jobbol­dali teremsorában .. . Minden írás és szóbeszéd helyett többet mondana ró­lam és velem kapcsolatban, ha ezt a kiállítást megnéznéd." Meghökkentem: én nem egy kiállításról akarok kritikát írni, hanem az embert, az alkotót szeretném megszólaltatni, környezetét, munkáját, műhelyét bemutatni! Gya­nakodtam, Németh talán másfajta írásra gondolt, mint én. Gyorsan postára tettem hát a Jelenkor márciusi számát a Kelle Sándorral készített interjúval, lássa, miről lenne szó. Újabb levélváltásra azonban már nem jutott idő. A megbeszélt nap megérkeztem Zalaegerszegre. Németh János a vasútállo­máson várt. A biztonság kedvéért magával hozta a múzeumigazgató Németh Józsefet, aki személyesen ismert, nehogy elkerüljük egymást. (A keramikus és a múzeumigazgató Németh csak névrokonok.) Németh Jánost azonnal föl­ismertem. Ugyanaz a nyílt arc, tiszta tekintet, mint a fényképein. Keskenyre húzott szeme kéken villan, mintha puska célzógömbje mögül figyelne. Talán hátrafésült szőke haja teszi, hogy sokkal fiatalabbnak látszik koránál. Egész alakjában van valami állandó mozgékonyság, elevenség. Ismert, a katalógu­saiban és a róla szóló könyvecskében látható fotón mintha csak azért tenné egymásra kezeit, hogy az egyikkel lefogja a másikat: ne mozduljanak el a fényképezés pillanatában. Ha nevet, szeme szögletéből a ráncok sugarasan futnak szét, ajka fölcsúszik, ínye kivillan. Csak az orrtól a száj szögletéig húzódó két mély árok jelzi, hogy ez a száj nehezen nyílik szóra. A két ránc zárójelébe fogott keskeny ajkak elharapott szavakat, belső viaskodást, sok­sok töprengést sejtetnek. Korábbi elképzelésemhez viszonyítva egyetlen meg­lepőt találok rajta­ a vártnál is alacsonyabb, kisfiús alakját, termetét. - Hajnalban indultam kocsival Gyöngyösről — mondja Németh János. - A húgomat látogattam meg. Előtte a budapesti kiállítást bontottuk. A mű­csarnoki kiállítás a főiskola után eltelt időszak, mintegy tizenhat év munká­

Next