Jelenkor, 1976. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1976-06-01 / 6. szám - Tüskés Tibor: Képzőművészek műhelyében (Beszélgetés Németh Jánossal)
TÜSKÉS TIBOR KÉPZŐMŰVÉSZEK MŰHELYÉBEN BESZÉLGETÉS NÉMETH JÁNOSSAL Németh Jánossal még nem találkoztam személyesen. Nevét, munkáit természetesen már régtől ismerem, de most beszélgetnünk kellene. Megtapasztaltam már, mennyi gonddal-bajjal jár az ilyen műteremlátogatás. Gondoltam, könnyítek a dolgomon: fölírtam néhány kérdést egy papírlapra, és elküldtem Németh Jánosnak Zalaegerszegre. „Mit tud a régi zalai agyagművességről? Hogyan élt az agyagművesség hagyománya a családban? Beszéljen őseiről, nagyapjáról, apjáról! Mire emlékezik vissza gyerekkorából? A főiskola elvégzése után miért jött vissza Zalába? Munkájában a korongot milyen mértékben használja? Szobrásznak vagy fazekasnak mondja magát? A kerámia milyen műfajaiban dolgozik? Egy tárgyból hány darabot készít? Hová kerültek nagyobb művei?" És így tovább ... Arra kértem, a személyes találkozás előtt írásban válaszoljon ezekre a kérdésekre. Úgy látszik, Egerszegtől éppen olyan messze esik Pécs, mint Pécstől Egerszeg. Németh ugyanis a következőket írta: „Március 26-án nyílt kiállításom a Műcsarnok jobboldali teremsorában .. . Minden írás és szóbeszéd helyett többet mondana rólam és velem kapcsolatban, ha ezt a kiállítást megnéznéd." Meghökkentem: én nem egy kiállításról akarok kritikát írni, hanem az embert, az alkotót szeretném megszólaltatni, környezetét, munkáját, műhelyét bemutatni! Gyanakodtam, Németh talán másfajta írásra gondolt, mint én. Gyorsan postára tettem hát a Jelenkor márciusi számát a Kelle Sándorral készített interjúval, lássa, miről lenne szó. Újabb levélváltásra azonban már nem jutott idő. A megbeszélt nap megérkeztem Zalaegerszegre. Németh János a vasútállomáson várt. A biztonság kedvéért magával hozta a múzeumigazgató Németh Józsefet, aki személyesen ismert, nehogy elkerüljük egymást. (A keramikus és a múzeumigazgató Németh csak névrokonok.) Németh Jánost azonnal fölismertem. Ugyanaz a nyílt arc, tiszta tekintet, mint a fényképein. Keskenyre húzott szeme kéken villan, mintha puska célzógömbje mögül figyelne. Talán hátrafésült szőke haja teszi, hogy sokkal fiatalabbnak látszik koránál. Egész alakjában van valami állandó mozgékonyság, elevenség. Ismert, a katalógusaiban és a róla szóló könyvecskében látható fotón mintha csak azért tenné egymásra kezeit, hogy az egyikkel lefogja a másikat: ne mozduljanak el a fényképezés pillanatában. Ha nevet, szeme szögletéből a ráncok sugarasan futnak szét, ajka fölcsúszik, ínye kivillan. Csak az orrtól a száj szögletéig húzódó két mély árok jelzi, hogy ez a száj nehezen nyílik szóra. A két ránc zárójelébe fogott keskeny ajkak elharapott szavakat, belső viaskodást, soksok töprengést sejtetnek. Korábbi elképzelésemhez viszonyítva egyetlen meglepőt találok rajta a vártnál is alacsonyabb, kisfiús alakját, termetét. - Hajnalban indultam kocsival Gyöngyösről — mondja Németh János. - A húgomat látogattam meg. Előtte a budapesti kiállítást bontottuk. A műcsarnoki kiállítás a főiskola után eltelt időszak, mintegy tizenhat év munká