Jelenkor, 1976. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1976-02-01 / 2. szám - Zentai Mária: Zelk Zoltán: Ahogy a kötéltáncosok
Zelk Zoltán: AHOGY A KÖTÉLTÁNCOSOK Minden harmadik gondolatom a halálé — mondhatná Zelk Zoltán Prosperoval, de a varázsló most nem töri el pálcáját. Ahogy a kötéltáncosok — egyensúlyt teremt a léten túli és léten inneni között. Érdes realizmus és tündéri lebegés egyaránt jellemzi, jelentést hoz a Józsefváros sikátoraiból, a Lehel-piac éjszakába olvadt férfiairól, „akik között — s ezt megmondani elfeledtem — ott áll egy rongyosarcú asszony is", jelentést hoz toloncházból és börtönből, Szamos-parti bordélyból és lóversenypályáról, a kórház zöldfalú folyosóiról, de elsősorban az „öregség csuszamlós földrészé"-ről, a lélek mélyeiből, ahol a „percek ónos esője zizeg, / megfagy a köveken". Pillanatokból építkezik az örökkévalóság számára. Ezek akár a gyermekkor, az ifjúság, 1927 vagy „ezerkilencszáz / mindegy melyik év" percei, egyformán élők. „Lehajoltál érte? / Fölemelted ezt a sárga percet? / Ujjaid közt porig szétmorzsoltad?” — kérdezi önmagát a költő fanyar, kesernyés iróniával. Zelk Zoltán ezekben a sárga percekben a teljességet, az élet lényegét mutatja fel. Pontosan elmond mindent, a létezés drámáit, egyszerűen, fölösleges szavai, díszei nincsenek. A csend, a megszakított mondatok, a zárójelek, elhallgatások beépülnek szavai közé, kiáltása és elnémulása egyaránt kifejező. Érthetően mondja az Érthetetlent, „világos / megfellebbezhetetlen állítás /a képpel szól — Képtelen Beszéd" — ahogy ars poétikájában megfogalmazza (Megsértett szó). A tettenért pillanatokat rögzítik a sűrűn felbukkanó kötőszók: mikor, ha, ahogy. „Az ég ha felhős" — gomolyog a gyermekkor péntek esti gyertyáinak füstje, „mikor már az utolsó részeg is kapualjat talál", akkor röpülnek a zuglói utcák „mikor . . . mikor.. . tündöklik dúlt szakállad / a fényévek fehér fergetegében” — emlékezik Juhász Gyulára. „Mikor szemembefogták, ne lássam / hogyan tapossák arcodra a földet, / mikor" — keresi a szavakat elmondani a torokszorító, fullasztó fájdalmat, amit csak az elhallgatás, a félbehagyott mondat fejezhet ki, és csodásan kibomló képpel ünnepli az új szerelmet, azt a percet, „mikor megláttalak". Ez a szerelem ihleti Végrendeletét, az életen túli pillanatokat köti csokorba a kedvesnek: „mikor árnyakká válnak a szelek", „mikor a gyász, mint botjával a vak, / kopog az elmúlás örök falán / halálom meg ne sértsd!" Az emlékek mozaikjaiból rajzolódik ki a halott feleség múlhatatlan alakja: „ahogy reggel fölszállt a villamosra, / ahogy zöldborsót vett a piacon" — és a hétköznapokból kibontja a csodát: „ahogy ha kellett, lángok közt láng volt, / ahogy a fűszál a fűben, ahogy árnyék, / ahogy csukott száj, ahogy surranás, / ahogyan Schubert Ave Máriája" (Ahogy). Megsértett szó — Realizmus — ez Zelk Zoltán büszkén vallott alkotói módszere. Gazdag, varázslatokkal teljes, sokízű, sok szinten jelentést hordozó, a szürrealizmus tanulságait is magába olvasztó tündéri realizmus ez, mint Chagall festészete. Az ő ecsetjével kelti életre a Mikor ftobán este lett naiv játékossági képeit, ahol a röpülő pópa szoknyája betakarja az eget, holdba röpült süvege „négy napig varjúhangon kiabált, / negyednapon négy deszka közé zárták / és Nagybányára vitték nagyapát". Fantasztikussal fejezi ki a valóságot az Ostrom és Rekviem, tér és idő síkjait új összefüggésekbe hozva Fellini merész montázsainak technikájával, álom és ébrenlét hangulatát egybemosva. Halványzöld nevetéssel nevetnek itt madarai, mikor együtt száll a régi liget bohócaival, „vásári zenéből / szőtt szárnyakon elzúgó angyalokkal „cintányérkerekű cirkuszok / Tejúton vonuló karneválmenetében". A város átlényegül szeretetétől, tollászkodnak, röpülni készülnek zugló utcái, ha szárnyat bont az akác, az ő szomorúságát viszi magával a dülöngélő újpesti villamos. Varázspálcája halottakat hív vissza közénk, halhatatlan halottakat. Értő szavakkal idézi Kondor Bélát, aki a „mindenség zsinórpadlásán játszott------------", Ferenczy Béni tragikus Igen-je és Nem-je hangzik újra, a lét határain túlról hoz napfényt a szemében, meleg eset szavában Sinka Mihály, egy csillagról hangzik Rácz Aladár cimbalomszava. Móricz, Babits, Krúdy — óriások mellett névtelen hősöknek is fejet hajt: „Kivégzett partizánlány, / Megfagyott magyar paraszt / Puskatussal agyonvert zsidó / Kéz a kézben korzóznak az / Aknamezők sétányán — — —" (Korzó).