Jelenkor, 1977. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)

1977-02-01 / 2. szám - Fenyő István: Személyesség és egyetemes lírai részvét (Zelk Zoltán: Akti az isten nem szeret)

FENYŐ ISTVÁN SZEMÉLYESSÉG ÉS EGYETEMES LÍRAI RÉSZVÉT - Zelk Zoltán: Akit az isten nem szeret - Kettős évforduló alkalmából jelent meg Zelk Zoltán válogatott verseinek gyűj­teménye. Az egyik évforduló közismert: a költő decemberben töltötte be hetvenedik életévét. A másikról jóval kevesebben tudnak: a közelmúltban volt ötven esztendeje annak, hogy Zelk első nyomtatásban közzétett verse, a Valaki a Tamás Aladár szer­kesztette 365 című folyóiratban megjelent. Fél évszázada vesz részt tehát műveivel a magyar költészetben - már ez a líránkban ritka pályaképi jelenség is megadja életműve súlyát, rangját, érdekességét. Válogatott kötetének verseiben tallózgatva szembetűnő, hogy költői alaphangja milyen korán kialakult, s hogy lírai jelleme az ötven esztendő alatt viszonylag keveset változott, legfeljebb elmélyült és feldúsult. Már első ideválogatott verse, a Reggeli köszöntés mindmáig érvényes vonásokról tanúskodik. Ha itt a bukolikus ihlet, a természetben való elmerülés, az otthont adó kisvilágba húzódás a Nyugat harmadik nemzedékének közös jellemjegye is, Radnótinál, Hajnal Annánál, Rónay Györgynél, Vas Istvánnál úgyszintén visszatérő vonás, a meghitt bizalmasság, gaz­dag személyesség, nyíltság, természetesség, közvetlenség, gyengédség és lágyság együttesen már éppúgy Zelk igazi sajátja, mint az elesettekhez való vonzódás, az emberszeretet, a ritka bensőség. S valami egészen jellegzetes érzelmi tisztaság, spontán és magától értetődő egyszerűség, amely ugyanakkor finomság hordozója s főleg zenéé, a szavak muzsikájáé: a költő a valóságot úgy örökíti meg, hogy folyvást fölébe emel annak. Kétségtelen, hogy mindebben jócskán volt része a kas­sáki „betonépítményű" vers elleni egészséges reakciónak, de mindez a lázadás voltaképp csak életre szólította Zelk Zoltán igazi költői énjét, a világra kitáruló ihletet éppúgy, mint a hangnem, a tónus szubjektív jellegét, a megszólalásnak azt az intim, naiv és érzelmes melegséget, amely mindmáig utánozhatatlanul a sajátja. Hasonlóképpen lehet „felfedezni" a válogatás következő verseiben, a Lány, akit szerettem s a Kertész vagyok címűekben a költő további árulkodó karakter­­vonásait, az emlék szerepét, az elveszített boldogság utáni nosztalgiát, a népköl­tészeti formáló eszközök érzékeny felhasználását, a legősibb hasonlat, metafora, megszemélyesítés, párhuzamosságok stb. háborítatlan dallamvezetésű versbe épí­tését. S amit a népköltészeti jelleg sűrítetten közvetít: a szomorúságot, az elégikus mélységet, a szociális elégedetlenség melankóliáját, a belső nyugtalanságot, azt a tépettséget, amely elrejtezik ebbe az ősi, elemi és egynemű poétikus hangulatba, de amely rendre ott irizál, sőt átizzik annak szövetén. Egyszerűsége, közvetlensége ellenére is nagyigényű ez a líra már kezdetben is: klasszicizmusa - mint Sápad az éj már csupa zene és csupa fény verse mutatja - nemzeti költészetünk nagy hagyományainak folytatója. A hold s a hozzá intézett eredő panasz, a méla és esz­ményi csengés Kölcsey óta visszhangzó megjelenési formái a szomorúságnak, amely a költeményben megszólal, s a lírai egyetemesítésnek, a természet átlelkesítésének szuggesztivitása, a ritmusnak és zeneiségnek panteisztikus sugalmai pedig József Attila verseiből ismerősek. Valami „könnyű szállongás" (hogy Kölcsey szavát idéz­zük), éteries lebegés, szinte anyagtalan busongás érzékelhető e versekben, leg­inkább pedig abszolút alanyiság, a verssel való teljes eggyéolvadás, szinte önfeledt

Next