Jelenkor, 1977. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1977-05-01 / 5. szám - Haraszti Sándor: Forgószélben (önéletrajz, I.)
öcsémet (bátyám már akkor abbahagyta az iskolát), mint okos, szorgalmas tanulókat égig dicsért, arra biztatta, küldjön be bennünket a városba,hogy ott tovább tanulhassunk. - Kár volna ezeket a gyerekeket tovább nem taníttatni - zárta le apám meggyőzését. Apám egy pillanatig várt a válasszal. - Köszönöm a tanácsot... De mondja meg nekem kedves tanítókisasszony, hogyan? ... miből? . .. Abból a sovány kommencióból? Nincs ahhoz nekem erőm. De a tanítókisasszony nyomban kész volt a tanáccsal. - A dolgon segíthet. Hagyja itt maga is a pusztát, menjen be a városba. Munkát, megélhetést ott is talál. És bent a városban tovább taníttathatja a gyerekeit. - Nehéz dolog ez, tanítókisasszony, nagyon nehéz - köszönt el tőle apám. A tanács azonban jókor jött, s lett is foganatja. Apám hazatérőben végleg határozott. Ahogy átlépte otthon a küszöböt, megriadt anyámnak nyomban tudtul is adta. - Na, asszony, itthagyjuk ezt az istenverte pusztát, megyünk a városba. A város, Pécs azonban, ahova még abban az évben beköltöztünk, korántsem fogadott úgy bennünket, ahogy mi gyerekek reméltük. Teli családi vagyonkánkkal a két urasági kocsi a város legszélén, ütött-kopott földszintes ház előtt rakott le bennünket. Az akkori Megyeri úton, a Mezőszélen. A szoba, amibe a bútorainkat behurcoltuk, sötét és rideg volt, olyan sötét és rideg, mint a görcsönyi cselédfészkünk. A ház szűk udvara pedig disznóóljaival és tyúkketreceivel - csaknem pontosan mása annak a szegény görcsönyi falusi portának, ahol a környezettanulmányt végző tanítókisasszonyt kísérve, többször megfordultam. A csodákat ígérő város helyett a falut kísértő szegénynegyed legszélén kötöttünk ki, ahova még a város zaja is alig hallatszott. - Ne lógassátok az orrotokat, holnap megnézhetitek a várost - vigasztalt apánk, látván, milyen kedvetlenül majszoljuk az estebédre kiosztott zsíroskenyeret. Az ígéretből azonban másnap nem lett semmi. Apám ugyan bement a városba, de egyikünket sem vitt magával, anyám pedig - attól félve, hogy eltévedünk - csak a ház előtti Mezőszélre eresztett ki bennünket. Ha keveset is, de onnan már a szemünk valamit elcsípett a hegyoldalra dűlt városból, elérte kiemelkedő pontjait: a dóm négy tornyát, a Tettye romjait, a vármegyeház, a papnevelde emeleteit. S a város fölött a Mecsek erdővel borított csúcsait. Az Ormánság enyhe hajlataihoz szokott szemünk rajta időzött leghosszabban. Néhány nap múlva, szorongva, hogy elnyel bennünket a házrengeteg, megkezdtük városi portyáinkat. Először csak párszáz méterre merészkedtünk, a szigetvárosi külváros perifériáira, a közeli utcákba, később, egyre bátrabban, de a belvárosba, majd a másik külvárost, a budait is felderítettük, úgy, hogy lassan a város csaknem minden zegzugát megismertük. A Mecseket, a mecseki erdőt hagytuk csak ki, azt bejárni még sohá nem mertük. Az emeletes külvárosi iskolában is hamarosan otthon éreztük magunkat. Az iskolába csak én és öcsém kerültünk, bátyám már Görcsönyben abbahagyta, nem volt kedve tovább tanulni, mesterembernek, asztalosnak készült. Apám nem erőltette, úgy gondolta, öt elemivel is lehet belőle jó iparos. Nekünk, nekem és öcsémnek azonban még hátra volt egy-két elemi - nem beszélve a középiskoláról, ha apám követi a görcsönyi tanítókisasszony tanácsát. Az ismerkedés első hetei persze nem voltak egészen zavartalanok. Mivel tanév közben, s csizmásan állítottam be, társaim nyomban tudták, hogy faluról vagy pusztáról csöppentem közéjük. S kezdetben nemegyszer neveztek ostoba tahónak, fajankónak, „csizmás kandúrnak", s az iskolából hazatérőben sokszor állták el ököllel az utunkat. De ahogy teltek a hónapok, egyre ritkábban vett körül bennünket gunykaréj, az iskolaév végén már egy-két barátra is szert tettünk, akikkel a nyári szünetben már együtt kószáltunk, együtt bámultuk a belváros kirakatait, együtt rúgtuk a rongylabdát a Mezőszélen. Abban persze, hogy hozzánk szelídültek, része