Jelenkor, 1979. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám - Csányi László: Útközben írtam
múltat őrzi, inkább ábránd, mint valóság. Krúdy álma, hogy pontosak legyünk, elképzelt gyerekkorának emléke, melynek elmosódott rajzán csak a piaristák templomának kettős tornya volt valóság. Nem is igen lehetett több. Krúdy mindössze három gimnáziumi osztályt járt a piaristáknál, s ez a három év később, az emlék fénytörésében, mindig mást mutatott, szerelmet, szépasszonyokat, kísérletet, Szlabóczki takács ingerlő feleségét. Híres kézművesek laktak itt, fafaragók, gubakészítők, takácsok, itt rejtőzött a bécsújhelyi hóhérpallos elől menekülő Rákóczi, azoknál a piaristáknál, akiket Lubomirski herceg telepített ide 1600 táján, s akik a gótikus templom közelében építették fel szép barokk templomukat. Nagyon öreg egyházfi kormányoz át bennünket a gyerekzsivajtól hangos udvaron, s mutogatja a templom megmaradt kincseit, a sekrestye festett bútorait. Az öreg egyházfi nyugodtan elmehetne főhősnek egy Krúdy-novellába, biztosan kiderülne róla, hogy előtáncos volt a késmárki bálokon, s telente, amikor farkasok vonyítottak az erdőkben, a nyugtalan Szindbád társaságában röpítette a csengős szán a behavazott úton. Ez Podolin valósága: hozzá kell álmodni azt, ami soha nem volt, ami Krúdy életének és történeteinek jelzésszerű díszlete csupán, de amiből mégis egy világ épült fel. Parolázunk az öreg egyházfival, megnézzük még a régi templomot is, körbejárjuk a pártázatos harangtornyot, s ődöngünk az időtlen főtéren, amely csak emlékezni tud. Arra, ami volt, s még inkább arra, aminek nem lehetett tanúja, mert csak a képzeletben él, Krúdy lapjain, vagy még ott sem, mert a tétova vágy kelti életre, ködös hajnalokon, de ez valószínűleg így lesz most már az idők végeztéig. SELMECBÁNYA LÁTKÉPE A hegygerincről a mélybe pillantva hirtelen kitárul a táj. A hullámzó vidék egyértelmű, emberhez méretezett, s inkább az otthon örömét kínálja, mint a földben rejlő kincs utáni sóvárgást, ami betöltötte a hajdani bányatulajdonosok szívét. S most, miután a föld mélye már odaadta minden kincsét, amit csak adhatott, egyszerre ahhoz a képhez hasonlít, amilyennek egy boldogtalan festő önfeledt perceiben látta. A festő, akinek az őrültség égi sugallata azt mondta, hogy nagyobb lesz, mint Raffael, Csontváry Kosztka Tivadar itt állt meg a hegygerincen, 1902-ben innen nézett le a mélybe, ahol a város várta, hogy örök életet nyerjen a vásznon, melyen valóságból és képzeletből újra épülnek falai; még az, ami, de ugyanakkor más is, mert a felismerhető és azonosítható mögött egy másik valóság él, önmaga modelljeként. Nem a való, nem is annak égi mása, mert a valóság topográfiailag is ellenőrizhető elemeiből a teremtő képzelet alkotta újjá, a festő egyszeri törvénye szerint, s éppen ezért örökérvényűen. Csak pillanat az egész: a mélyben a legendás város, a múlt tapintható emlékeivel, de innen a magasból nézve nem tud szabadulni a Csontváry-kép igézetétől: pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Végigjárjuk a várost, a helyi történelem még őriz neveket, amelyek viselőit csak hajdan volt tulajdonuk idézi, mert a Fritz, Rubigall, Belházy, Hellenbach uraság régen elköltözött, s házuk is feledte titkát és gazdagságát, ahogy elveszejtette féltve őrzött aranyát is. Ami megmaradt, titoktalanul állja