Jelenkor, 1979. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)

1979-11-01 / 11. szám - Bécsy Ágnes: Zelk Zoltán: Mindennapi halálom

Zelk Zoltán: MINDENNAPI HALÁLOM Élni vagy meghalni — ezek végletes, romantikus alternatívák; végső soron így állnak az ember előtt, de a végső sarkított­­ság mégis viszonylag ritka helyzet. A ha­lálról nem sokat tudunk, legerősebb ábrá­zolásaiból is hiányzik — elkerülhetetlenül — az a hitel, amivel minden más, ami át­élhető — tehát élmény lehet — ábrázol­ható. Halálélmény nincs, felületes a szó, csak halálról való képzelet van. És persze van halálfélelem, haláltudat meg sok más ösztönös, érzelmi vagy belátáson alapuló reflex a megszűnésre nézve, melyeket átél­hetünk még innen. Dehát mit kezdjünk azzal az életszakasszal, amiben — az or­vostudomány jó- vagy rosszvoltából — egyre többen, egyre több időt töltenek, úton az innenből az oda felé? Itt 'így élni és még nem meghalni'-ra változik a kép­let, a végső alternatívák közti sürgető­késleltető ambivalenciákkal teli folyamattá. Művészet ritkán terem ebben a közegben, kilazulnak az alkotó- és önfegyelem eresz­tékei. Líra meg kiváltképp ritkán, hisz alig van a mai ember számára viszolyogtatóbb a rémült szemekből közvetlenül rásütő élménynél, amit annál kevésbé kíván érte­ni, minél ismertebb és mindennapibb lesz. Nem tartom véletlennek, hogy Zelk Zoltán az, akinek versei kórházi ágyról. ..meszelt égbolt" alól, napi huszonöt órás álmatlanságból is szólnak; szólnak abból a megoszthatatlan magányból, amit öregség, betegség, szenvedés kerített köréje. Az ő napi „jelentéktelenségek" átéléséből táp­lálkozó ihlete adta az utóbbi húsz évben totális képét, kifejezését a hétköznapi em­berség nagy dolgokat építő kisvilágának. A mindennapok élményeiben vált klasszi­kussá, ezeknek érzelmi és erkölcsi érté­keit emelte a magas költészetbe érett, ter­mő évei idején. És egész — 50 évnyi — pályáján, mindig akkor vált otthonossá, autentikussá költői szava, mikor a köznapi létmozzanatokból merítette lírai aspirációit. A Mindennapi halálom versei pontosan ab­ban a helyzetben villannak föl, amit a cím kegyetlenül kétértelmű szókapcsolata meg­jelöl: mindennapi — vagyis megszokott, egy a sok közül és napokra osztott, napon­ta újuló — halálkörelben. Itt nincsenek álértékek és árfolyamváltozások, nincs sze­rep és alakítás. Az van, amit a költő-ember végső értékül felmutat. Az életté humani­zált létezés látszik mindennél fontosabbnak mint előfeltétel, alap, amit emberi nekünk­­valóvá, értékké nemesítenek tudatos és érzelmi életaktusok: emlékezés, részvét, megértés­, hűség és mind­ között a leg­fontosabb, amit a többi is táplál,­ a költé­szet. A vers életaktusként tartalmas, meg­tartó erő, egyben teremtő teljesítése az eszmei feladatnak, amit a költő a múlttól kapott, vállalt és jelzésül hagy a jövőnek. Élethelyzet és vershelyzet itt tökéletesen fedik egymást, az élet és a vers úgyszólván szinonimák. Időben szinte ki sem fejez­hető, rebbenésnyi tere van az életnek („Este és éjszaka között, / mikor a má­sodperc tört része, s már / mélyebb sötét­ség lesz g. mély sötétség"), ami a legsöté­tebb sötétet tagadó életakarásban sűrűsödik. Csak akkor élek már, lm alszom s , ha lenyelem az altatót, mégis ezt mormolom: ■ Add meg nekem mindennapi halálomat------------(Még így is) és vers formájában lép elő. Abban, ahogy Zelk Zoltán most verselő tevékenységét fi­nom hangsúlyokkal minősíti, jól felismer­hetjük korábbi költői önszemléletének jel­lemző, bonyolult iróniáját, magát megcélzó fricskáit együtt a mindennapi szenvedések közt bukdácsoló ember félszeg fölemelke­désével. ’ Most nem találunk lírai képmást (amilyen Volt a clown, a bohóc), de verseit és versírását most is erősen kettős minő­sítéssel látja el, hátra már nincs egyéb, csak meg kell írni a világ legnagyobb költeményét------------­mondja el programként (Csak annyi még) nyíltan ironizálva naiv ambíciójú önma­gán, és bujkálón igazi vágyáról vallva mégis. Hiszen költőnek mindig a legna­gyobb verset kell megírnia, de soha annyi­ra, mint amikor a vers már mindig utolsó lehet. A magára és versére irányuló kettős minősítést egy ismétlődő motívum nyomán találjuk talán még karakteresebben. A Ma­gam indító szerint hát magam fölvidítani írok csacsogó verseket, s hiába, hogy magamnak írom, mert megállani mégse bírom, hogy néhányat ablakba ne tegyek.

Next