Jelenkor, 1979. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám - Bécsy Ágnes: Zelk Zoltán: Mindennapi halálom
Zelk Zoltán: MINDENNAPI HALÁLOM Élni vagy meghalni — ezek végletes, romantikus alternatívák; végső soron így állnak az ember előtt, de a végső sarkítottság mégis viszonylag ritka helyzet. A halálról nem sokat tudunk, legerősebb ábrázolásaiból is hiányzik — elkerülhetetlenül — az a hitel, amivel minden más, ami átélhető — tehát élmény lehet — ábrázolható. Halálélmény nincs, felületes a szó, csak halálról való képzelet van. És persze van halálfélelem, haláltudat meg sok más ösztönös, érzelmi vagy belátáson alapuló reflex a megszűnésre nézve, melyeket átélhetünk még innen. Dehát mit kezdjünk azzal az életszakasszal, amiben — az orvostudomány jó- vagy rosszvoltából — egyre többen, egyre több időt töltenek, úton az innenből az oda felé? Itt 'így élni és még nem meghalni'-ra változik a képlet, a végső alternatívák közti sürgetőkésleltető ambivalenciákkal teli folyamattá. Művészet ritkán terem ebben a közegben, kilazulnak az alkotó- és önfegyelem eresztékei. Líra meg kiváltképp ritkán, hisz alig van a mai ember számára viszolyogtatóbb a rémült szemekből közvetlenül rásütő élménynél, amit annál kevésbé kíván érteni, minél ismertebb és mindennapibb lesz. Nem tartom véletlennek, hogy Zelk Zoltán az, akinek versei kórházi ágyról. ..meszelt égbolt" alól, napi huszonöt órás álmatlanságból is szólnak; szólnak abból a megoszthatatlan magányból, amit öregség, betegség, szenvedés kerített köréje. Az ő napi „jelentéktelenségek" átéléséből táplálkozó ihlete adta az utóbbi húsz évben totális képét, kifejezését a hétköznapi emberség nagy dolgokat építő kisvilágának. A mindennapok élményeiben vált klasszikussá, ezeknek érzelmi és erkölcsi értékeit emelte a magas költészetbe érett, termő évei idején. És egész — 50 évnyi — pályáján, mindig akkor vált otthonossá, autentikussá költői szava, mikor a köznapi létmozzanatokból merítette lírai aspirációit. A Mindennapi halálom versei pontosan abban a helyzetben villannak föl, amit a cím kegyetlenül kétértelmű szókapcsolata megjelöl: mindennapi — vagyis megszokott, egy a sok közül és napokra osztott, naponta újuló — halálkörelben. Itt nincsenek álértékek és árfolyamváltozások, nincs szerep és alakítás. Az van, amit a költő-ember végső értékül felmutat. Az életté humanizált létezés látszik mindennél fontosabbnak mint előfeltétel, alap, amit emberi nekünkvalóvá, értékké nemesítenek tudatos és érzelmi életaktusok: emlékezés, részvét, megértés, hűség és mind között a legfontosabb, amit a többi is táplál, a költészet. A vers életaktusként tartalmas, megtartó erő, egyben teremtő teljesítése az eszmei feladatnak, amit a költő a múlttól kapott, vállalt és jelzésül hagy a jövőnek. Élethelyzet és vershelyzet itt tökéletesen fedik egymást, az élet és a vers úgyszólván szinonimák. Időben szinte ki sem fejezhető, rebbenésnyi tere van az életnek („Este és éjszaka között, / mikor a másodperc tört része, s már / mélyebb sötétség lesz g. mély sötétség"), ami a legsötétebb sötétet tagadó életakarásban sűrűsödik. Csak akkor élek már, lm alszom s , ha lenyelem az altatót, mégis ezt mormolom: ■ Add meg nekem mindennapi halálomat------------(Még így is) és vers formájában lép elő. Abban, ahogy Zelk Zoltán most verselő tevékenységét finom hangsúlyokkal minősíti, jól felismerhetjük korábbi költői önszemléletének jellemző, bonyolult iróniáját, magát megcélzó fricskáit együtt a mindennapi szenvedések közt bukdácsoló ember félszeg fölemelkedésével. ’ Most nem találunk lírai képmást (amilyen Volt a clown, a bohóc), de verseit és versírását most is erősen kettős minősítéssel látja el, hátra már nincs egyéb, csak meg kell írni a világ legnagyobb költeményét------------mondja el programként (Csak annyi még) nyíltan ironizálva naiv ambíciójú önmagán, és bujkálón igazi vágyáról vallva mégis. Hiszen költőnek mindig a legnagyobb verset kell megírnia, de soha annyira, mint amikor a vers már mindig utolsó lehet. A magára és versére irányuló kettős minősítést egy ismétlődő motívum nyomán találjuk talán még karakteresebben. A Magam indító szerint hát magam fölvidítani írok csacsogó verseket, s hiába, hogy magamnak írom, mert megállani mégse bírom, hogy néhányat ablakba ne tegyek.