Jelenkor, 1980. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)
1980-12-01 / 12. szám - Fenyő István: Jókai Mór: Emléksorok. Napló 1848- 1849-ből
könyv és infarktussal zárul. Nem tűri az önáltatást: amikor elfogja a boldogság, s kiemelkedne a mindennapokból, szó nélkül visszafordul. Hiszen azok értelmét találta meg, rajtuk túl mit érne az egész? Neki, magának, talán nem is lenne ereje ehhez, de van, mert lennie kell valaki másnak, hogy helyette is elüsse a meghatottság pillanatát. Hiszen az a fontos, hogy az immár kétségbevonhatatlan elmúlás tudatában is benne lobog az érzés: jó élni, érdemes élni. Méltó módon fogadhatja, történjen akármi. A többire meg minek szót vesztegetni? Jókai Mór: EMLÉKSOROK - NAPLÓ 1848 —1849-BŐL Eddig ismeretlen történeti forrással gyarapodott az 1849-es szabadságharcról szóló kútfőink száma. A Tények és tanúk című memoársorozatban jelent meg Jókai Mórnak Emléksorok. Napló 1848—49-ből című emlékirata, mely nemrégen, több mint egy és negyedszázados lappangás után került elő. A cím megtévesztő: a most közreadott mű ugyanis nem napló, hiszen nem egykorúan készült feljegyzéseket tartalmaz, hanem a világosi bukás után papírra vetett visszaemlékezéseket, s még kevésbé 1848 naplója, mert memoárként is csupán a szabadságharc debreceni időszakát, azaz 1849-et tárgyalja. Ezzel együtt becses hozzájárulás a nagy korszakról kialakított ismereteinkhez. Értékes történetileg, mivel Jókai az egész időszakban az események közvetlen közelében élt, nemegyszer alakítója is volt azoknak: irodalmilag pedig még inkább, mert amit itt feltár, az élete legnagyobb élményeként megannyi szépprózai alkotásában tért utóbb vissza, a költő formáló fantáziája által feldúsítva, a romantikus pátosz és nagyítás felidéző sugárzásával. Régebben is tudomásunk volt arról, hogy az író Világos után összefoglalta élményeit, de úgy tudtuk, hogy e feljegyzései örökre elvesztek. E kéziratról Jókai már 1850— 51-ben anyjához írott leveleiben megemlékezett, Egy magyar nábob című regényének epilógusában pedig még félreérthetetlenebbül utalt rá: „ . . . egyszer csak azt mondta az államhatalom, hogy »handsoff«!, magyarul »kacsi«!, s azzal a kiadom tizenöt év kész munkámat, ami a 48/49-es időkről szólt, szépen betapostatta papírmasénak. Sajó barátom letűnt a láthatárról, s az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Óceániába, egy elsüllyedt világrészbe". A kézirat a világ másik végéről, a dél-amerikai Caracasból jutott haza, az ott élő Vladár Ervin jóvoltából. Mint arról a mű gondozója, Nemeskéri Erika tájékoztat, a szöveget, valamint Jókai Törökvilág Magyarországon, Janicsárok végnapjai, Erdély aranykora, A magyar nemzet története című alkotásainak teljes. A kétszarvú ember töredékes kéziratait feltehetőleg az író adta a múlt század közepén Vladár Ervin nagyanyjának, özvegy Vladár Józsefné Lónyai Karolinának. Jókai ugyanis 1849-ben Tardonán bujdosott, Lónyai Karolina falujának közelében. Az Emléksorok jegyzetek, adalékok, reflexiók, szubjektív módon papírra rótt mozaikkockák — távolról sem valaminő tudományos, vagy éppen történetírói igénnyel. Az író azt summázta bennük, sünit átélt, illetve megélt, még az élmények forró melegében, ugyanakkor — amennyire csak tudott — tárgyiasan, az elmélyültebb írói alakítás, nagyobb epikus kompozíció szándéka nélkül. A bukás másnapján, feltehetően 1850 első hónapjaiban összeírta mindazt a nyersanyagot, amelyen utóbb — erre ugyancsak Nemeskéri Erika utal — valamennyi szabadságharcra vonatkozó viszszaemlékezése alapult. Feljegyzéseit a móri csatavesztéssel kezdi. Ez vezetett ugyanis 1849 legelején a főváros feladására, a kormány és az országgyűlés Debrecenbe menekülésére. S ekkortájt ábrándult ki Jókai végérvényesen a forradalmiságból, lett híve a Habsburgokkal való kompromisszumnak. Petőfitől már 1848 augusztusában elszakadt, azóta a márciusi fiataloktól is, s 1848 utolsó hónapjaiban került szuggesztív hatása alá Nyáry Pálnak, a Honvédelmi Bizottmány Kossuthtal szembenálló tagjának, utóbb a Békepárt egyik vezéregyéniségének. Emlékirata — legalábbis a most élő