Jelenkor, 1981. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1981-07-01 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyar Odisszeuszok (A nyugati magyar elbeszélő irodalom második nemzedéke)
POMOGÁTS BÉLA MAGYAR ODISSZEUSZOK A nyugati magyar elbeszélő irodalom második nemzedéke A nyugati emigrációs magyar irodalom nehezen áttekinthető képet mutat: nemzedékek, csoportosulások és irányzatok több alkalommal átalakult rendszerét kellene leírnunk, hogy számot vethessünk e lassan négy évtizedes irodalmi folyamattal és e folyamat eredményeivel. Jelen vannak az 1945-ös, 1947-48-as, majd 1956-os emigráció egymástól ideológiai és politikai tekintetben is élesen különböző csoportjai: a jobboldaliak, a konzervatívok, a polgári liberálisok, a népi mozgalom egykori hívei vagy az ötvenes évek irodalmi sematizmusának korábbi képviselői, és jelen vannak azok a fiatalabb írók, akik már az emigrációs élet különleges körülményei között kezdték pályájukat. Az emigrációs elbeszélő irodalmat a két világháború közötti korszak jónevű és népszerű írói alapozták meg; Nyirő Józsefre, Wass Albertre, Zilahy Lajosra, Márai Sándorra és Cs. Szabó Lászlóra gondolok. Ezek az írók többékevésbé korábbi munkásságukat építették tovább, s noha néhány korábban igen népszerű elbeszélő, különösen Nyirő József írói útja művészileg is megtört, az idősebb írók többsége meg tudta őrizni munkásságának korábbi eredményeit. Tolluk nyomán olyan irodalmi értékek születtek, mint Márai Sándor Béke Ithakában és San Gennaro vére, Cs. Szabó László Hatfejű pásztorbot. Római muzsika és Vérző fantomok vagy Zilahy Lajos A Dukay-család című művei. A nyugati magyar elbeszélő irodalom a továbbiakban Arnóthy Krisztina és Domahidy András, illetve 1956 után Határ Győző, Dénes Tibor, Enczi Endre és mások munkájával egészült ki, az ő műveik közül elsősorban Domahidy András Vénasszonyok nyara című nosztalgikus regényét, valamint Határ Győző Bábel tornya, Golghelóghi és Az őrzők könyve című „mitologikus", illetve „apokrif" regényeit kell megemlítenünk. Velük egyidőben kerültek nyugatra azok a fiatalabb írók, akiket a második emigrációs elbeszélő nemzedékhez sorolhatunk. Az emigrációs irodalom második nemzedékének nevesebb képviselői: Karátson Endre, Nagy Pál, Ferdinandy György, Márton László, Kabdebó Tamás és Sárközi Mátyás 1956 őszén hagyták el az országot és telepedtek le Nyugat-Európában. Kitűnő felsőfokú intézetekben: a párizsi, a londoni, az oxfordi egyetemen végezték tanulmányaikat, irodalmi vagy főiskolai pályákon helyezkedtek el: Karátson Endre a lille-i egyetemen, Ferdinandy György Strassbourgban tanít, Kabdebó Tamás Manchesterben könyvtáros, Sárközi Mátyás az angol rádió munkatársa. Az idegen környezet nagymértékben határozza meg írói tevékenységüket, a költőkhöz hasonlóan nekik is áldozatot kell hozni azért, hogy a francia, angol, vagy spanyol környezetben magyar nyelvű műveket hozzanak létre. Kettős helyzetben élnek és dolgoznak: tapasztalataikat az idegen nyelvű közegben szerzik, írói személyiségük a befogadó társadalom kultúrájának hatására alakul, e tapasztalatokról és kulturális hatásokról azonban magyar íróként adnak számot. Cs. Szabó László 1960-ban találó szavakkal állapította meg: „a magyar író a nyugati valóságban, annak kritikus lemérése közben, ábrándok és torzulások nélkül, hazafelé tekintve, megteremti a maga világát." Ezt a gondolatot Kibédi Varga Áron 1975-ben a következőkkel egészítette ki: „Lehet, hogy ez történelmileg egyedülálló jelenség: felszívni mindent, amit a környezet nyújt, olyasmit is, amit otthon a nézőpont, a politika, a közerkölcs vagy a közvélemény miatt az író sohasem szívhatott volna fel - és mindezt továbbadni, de