Jelenkor, 1981. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)

1981-07-01 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyar Odisszeuszok (A nyugati magyar elbeszélő irodalom második nemzedéke)

POMOGÁTS BÉLA MAGYAR ODISSZEUSZOK A nyugati magyar elbeszélő irodalom második nemzedéke A nyugati emigrációs magyar irodalom nehezen áttekinthető képet mutat: nem­zedékek, csoportosulások és irányzatok több alkalommal átalakult rendszerét kelle­ne leírnunk, hogy számot vethessünk e lassan négy évtizedes irodalmi folyamattal és e folyamat eredményeivel. Jelen vannak az 1945-ös, 1947-48-as, majd 1956-os emigráció egymástól ideológiai és politikai tekintetben is élesen különböző csoport­jai: a jobboldaliak, a konzervatívok, a polgári liberálisok, a népi mozgalom egykori hívei vagy az ötvenes évek irodalmi sematizmusának korábbi képviselői, és jelen vannak azok a fiatalabb írók, akik már az emigrációs élet különleges körülményei között kezdték pályájukat. Az emigrációs elbeszélő irodalmat a két világháború kö­zötti korszak jónevű és népszerű írói alapozták meg; Nyirő Józsefre, Wass Albertre, Zilahy Lajosra, Márai Sándorra és Cs. Szabó Lászlóra gondolok. Ezek az írók többé­­kevésbé korábbi munkásságukat építették tovább, s noha néhány korábban igen nép­szerű elbeszélő, különösen Nyirő József írói útja művészileg is megtört, az idősebb írók többsége meg tudta őrizni munkásságának korábbi eredményeit. Tolluk nyo­mán olyan irodalmi értékek születtek, mint Márai Sándor Béke Ithakában és San Gennaro vére, Cs. Szabó László Hatfejű pásztorbot. Római muzsika és Vérző fanto­­mok vagy Zilahy Lajos A Dukay-család című művei. A nyugati magyar elbeszélő irodalom a továbbiakban Arnóthy Krisztina és Domahidy András, illetve 1956 után Határ Győző, Dénes Tibor, Enczi Endre és mások munkájával egészült ki, az ő műveik közül elsősorban Domahidy András Vénasszonyok nyara című nosztalgikus regényét, valamint Határ Győző Bábel tornya, Golghelóghi és Az őrzők könyve című „mitologikus", illetve „apokrif" regényeit kell megemlítenünk. Velük egyidőben kerültek nyugatra azok a fiatalabb írók, akiket a második emigrációs elbeszélő nem­zedékhez sorolhatunk. Az emigrációs irodalom második nemzedékének nevesebb képviselői: Karátson Endre, Nagy Pál, Ferdinandy György, Márton László, Kabdebó Tamás és Sárközi Mátyás 1956 őszén hagyták el az országot és telepedtek le Nyugat-Európában. Ki­tűnő felsőfokú intézetekben: a párizsi, a londoni, az oxfordi egyetemen végezték tanulmányaikat, irodalmi vagy főiskolai pályákon helyezkedtek el: Karátson Endre a lille-i egyetemen, Ferdinandy György Strassbourgban tanít, Kabdebó Tamás Man­chesterben könyvtáros, Sárközi Mátyás az angol rádió munkatársa. Az idegen kör­nyezet nagymértékben határozza meg írói tevékenységüket, a költőkhöz hasonlóan nekik is áldozatot kell hozni azért, hogy a francia, angol, vagy spanyol kör­nyezetben magyar nyelvű műveket hozzanak létre. Kettős helyzetben élnek és dol­goznak: tapasztalataikat az idegen nyelvű közegben szerzik, írói személyiségük a befogadó társadalom kultúrájának hatására alakul, e tapasztalatokról és kulturális hatásokról azonban magyar íróként adnak számot. Cs. Szabó László 1960-ban találó szavakkal állapította meg: „a magyar író a nyugati valóságban, annak kritikus le­­mérése közben, ábrándok és torzulások nélkül, hazafelé tekintve, megteremti a maga világát." Ezt a gondolatot Kibédi Varga Áron 1975-ben a következőkkel egészítette ki: „Lehet, hogy ez történelmileg egyedülálló jelenség: felszívni mindent, amit a kör­nyezet nyújt, olyasmit is, amit otthon a nézőpont, a politika, a közerkölcs vagy a közvélemény miatt az író sohasem szívhatott volna fel - és mindezt továbbadni, de

Next