Jelenkor, 1984. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)
1984-07-01 / 7-8. szám - Mészöly Miklós: Merre a csillag jár? (elbeszélés)
Míg sétálgattam, egyre őszintébben tudtam megbocsátani a kapitánynak, aki minden üzenet, hagyatkozás nélkül mondott búcsút a hajónak, folyónak, felborította a menetrendet és beleszólt az útitervembe. Próbáltam vigasztalni magamat, hogy ami történik, úgyis beleilleszkedik valami nagyobb egészbe. Rég nem találkoztam ilyen csendes derűvel várakozó tömeggel. Lehettek vagy százan. Volt köztük szegényesebben és módosabban öltözött, nem hiányoztak a különcködők sem, divat más mólói, egészében mégis úgy hatottak, mint száz ember, akik véletlenül összeverődtek. Ám ez mégsem volt így, kiderült: valamennyien a pécsi vásárról voltak hazatérőben. Ezért lógott mindenkinek a kezében szatyor vagy cekker, némelyiknél kopott bőrönd, átalvetősre megcsavart zsák, sőt, vadonatúj tarisznya is — leffegő hajtókáján az újra divatos pusztai zsánerkép bőrbe domborított mása: ... pásztor áll a rónaközépen. Mint a szobor, merően, A pusztát síri csönd fedé el. Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörüli a kaszát... Pengése hozzám nem hallatszik át. Csak azt látom, mint mozog a kéz. És most idenéz. Engem bámul, de én szemem sem mozdítom... A domborúra tömött csomagokból látni lehetett, hogy a legkülönfélébb holmikat vásárolták össze, ami csak felbukkanhatott egy kirakodóvásáron. Ezekkel jöttek-mentek, letelepedtek, összeverődtek, párokra szakadtak, mégse szakadt el senki senkitől. A tér közepe felől hawas gitár szólt. A néni, akit megszólítottam, két másik hasonló korú hölggyel a földön figyelt valamit elmerülten s csak annyira hajoltak előre, amennyire az isiászos derekuk engedte. Egy kamasz fiú az észak-déli járat kondenzcsíkját vizsgálta távcsővel, mások aludni próbáltak. Egy csapat lánynak sikerült úgy elárasztani az ártézi kút környékét, mint régen, amikor csikót itattak. Egy idősebb úr integetett felém a botjával. Épp indulni akartam, hogy odamenjek hozzá, mikor valaki meghúzta a nadrágomat hátul. Négy év körüli kisfiú guggolt mögöttem, s azzal bajlódott, hogy leengedett nadrágjára visszagombolja a nadrágtartót. Megrögzött agglegényként sikerült eltalálnom a hangot, ami ilyen helyzetben a legkevésbé szerencsés. Ez bizony bonyolult művelet! - guggoltam le én is, és szemügyre vettem a gombot, mely sokkal nagyobb volt, mint a nadrágtartó szíjjába vágott lyuk. Elnéző mosoly rándult az arcára, mutatóujját odanyomta az arcomhoz. Segíts! - mondta elbűvölő egyszerűséggel, majd lehalkította a rekedtes hangját: Mit gondolsz, a repülőgép visszajön? - Igyekeztem korrektül válaszolni, bár a jelenet zavarba is hozott, ugyanis éppen a nagyobb dolgát végezte el s nem volt világos, hogy a szokásos tisztálkodást is elvégezte-e. - Nem ismerem a menetrendet, de biztos utána lehet nézni. Csak hát, tudod, hogyan van . .. Meghal egy hajó kapitánya és mindjárt felborul a menetrend. Pedig csak a hajó pótolhatatlan... — Nyilván fordítva akartam mondani, ő meg azonnal diadallal lecsapott. - Ez butaság! - kacagott fel. - Hajót én is tudok csinálni. Adj egy darab papírt... - Helyes, papír van - vettem elő a papírzsebkendős tasakot. - De ebből most nem hajót csinálunk, hanem tisztába tesszük, ami piszkos. Igazán szólhattál volna édesanyádnak, ha érzed, hogy ilyen rendkívüli dolgok... És még papírod sincs hozzá! - Vigyorogva közölte, hogy „Anyunak nem lehet, ő most gitározik." Ami figyelmeztetés is volt, hogy mit vár még tőlem. Miután kölcsönös ügyetlenséggel elvégeztük a tisztálkodást és gombolkozást, jól meghúzta a hajamat. — Nem is a mamám gitározik! - kiáltotta és elviharzott. A kút felől fölcsattant a nevetés: a lányok adták érzésemre elismerésüket az intim szolgálatért.