Jelenkor, 1989. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)
1989-06-01 / 6. szám - Lengyel György: Búcsú Sipos Lászlótól
vonulatként, mégis szervesen fonódik öszsze az elbeszélésekkel. De mindez már az írói szerkesztés egyedi fogásaira, s az azokban jelenlévő szemléletre utal. Arra, hogy itt az elbeszélésmód lényegéhez tartozik az, hogy egymást ellenpontozzák, kiegészítik nemcsak a magánélet és történelem megélt fordulatai, a visszatérő, más-más oldalakról megmutatkozó figurák, sorsok, hanem mindezeken belül a miniatűrnyi részletekben megőrzött korlenyomatok is .Ebben az írói szőttesben éppúgy helye van a jegyzőné lekvárfőzések utáni pesti utazása pontos rituáléjának, mint a szerelmi csábítás céljából faluszéli borospincébe kicipelt birkabéléses lábszáknak, avagy a Mária-napi duhajkodás után konyhai vágódeszkán fellelt, kisimított fuszeklinek. Élő írónál háttérbe szorul az, ami évek múltán oly fontossá válik: az a művelődéstörténeti, szociológiai háttér, amely az író, s az írások talapzata. A Mohás-regényekben egy elsüllyedt világ őrződik meg árnyalatos hitelességgel. Olyan kordokumentumként, amilyet csak író adhat. Pejlovak mélyen tűzött farkától Tokalon-púderig, használati tárgyaktól viselkedésmintákig, gesztusok, mozdulatok, arcrándulások, szemvillanások tanúságaiig, élő tenyészetként idézi meg világát. A szerkesztésmód írói szemléletet tükröz, jelenít meg. Eszerint a külső és belső történések gazdagságában históriai és pszichikai, korszakos és intim, sorsdöntő és minuciózus mozzanatok tudatos és öntudatlan, vaskos és hajszálnyi szálakként járják át egymást. Igen konkrétan, tárgyszerűen rögzíti a pontosan tudhatót, ugyanakkor a láttatás, a vágások módjával érzékelteti, sejteti, fürkészi azt, ami emögött húzódik. A szigorúan korához kötött társadalmi lényt örökíti meg, de oly módon, ahogy az álmaiban, vágyaiban, törekvéseiben az egyetemes emberi létezésnek is részecskéje. Imre és Irén önálló egység. De újólag felhívhatja a figyelmet Mohás Lívia regényeinek közös értékeire, mai prózánkban külön színfoltot képviselő vonulatokra. (Magvető, 1987) SZÉLES KLÁRA LENGYEL GYÖRGY BÚCSÚ SIPOS LÁSZLÓTÓL Búcsúzom Tőled színházad, a Pécsi Nemzeti Színház mélyen megrendült társulata nevében. Kifejezhetetlen a veszteség, ami bennünket - és úgy érzem, az egész magyar színjátszást érte elvesztéseddel. Kevés embert ismerhettem pályámon, aki annyira tele volt élettel, kedvvel, szívvel és lendülettel, aki olyan megszállott hittel szerette és teremtette az igazi színházat, mint Te, aki olyan szenvedéllyel szórta tehetségét társainak és nézőinek egyaránt. Sohasem felejtem el azt a régi délutánt ott a Főiskolán, amikor először láttalak játszani egy rendező-tanítványom vizsgáján. Csodálatos, tékozló fantázia, energia és tehetség áradt a dobogóról, olyan tehetség, amelyet csak a legjobbakéhoz lehet hasonlítani. Különleges, szilaj, ősi színészi alkotó erő tombolt Benned már akkor is, és azóta is minden alakításodban, amelyet láthattam és szerettem. Úgy mondják, ez a próteuszt teremtő erő, ami a színé- 639