Jelenkor, 1989. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)

1989-10-01 / 10. szám - Garaczi László kisprózái

GARACZI LÁSZLÓ A Szaturnusz napja Ketten utaztunk a 6-os buszon, egy Joe Hill külsejű alak meg én. Egy barátom levelét olvastam zötykölődve, aki a 13 évesek koravén magabiztos­ságával arról értekezett, hogy nem szeretne felnőtt lenni, mert előre látja, hogy nem fog tudni kiállni a Zaporozseccel, nem fog tudni kijönni az anyósával, és a fia, úgy­mond, „rá fog ütni”. Erről a délelőtti strandjelenet jutott az eszembe, de még mielőtt eszembe juthatott volna a délelőtti strandjelenet, egy szárazhúsú, kesehajú, amolyan Gizi-szerű kis nőcske pattant elő a semmiből, és rögtön elhangzott az obuigát és tö­mör felszólítás. A hatalmas kék ellenőri karszalagot, melyet miniszoknyaként is hordhatott volna, egy börtönlakat nagyságú zihereis­tűvel döfte föl pálcikavékony karjára. Úgy képzeltem, hogy a nyitott tetőablakon ereszkedett alá egy tornászokat megszégyenítő haskeleppel. „ő...”, mondtam. Valami egyszerűvel kellene kezdeni, pl. já idu dámoj. Nem, ez nem jó. „Já nyipányimájú pávingerszki”, hadartam el gyorsan és megpróbáltam ki­ültetni az arcomra egyfajta misztikus pravoszláv bánatot. „A jegyet kérem”, sziszegte. Széttártam karjaimat és a fejem ingattam. „Paulicám ságájet viszjeloje zvino.” „Százhárom forintot fizetsz”, közölte ellentmondást nem tűrő hangon. „Ez nem Lengyelország, kisapa. Ez hungari, itt lukasztani kell. Száz­há­rom fo­rint!” Ez utóbbit többször tagoltan a fülembe ordította, hogy biztosan megértsem. Beláttam, hogy a szlávos szorongás nem igazán jött be. Az ember már külföldi sem lehet a saját hazájában. „Nyiványimájú”, mondtam és elfordultam gőgösen, mint egy vérigsértett bojár. Joe Hill, aki mindezidáig mozdulatlanul bámult kifelé az ablakon, váratlanul megelevenedett, vérszomjas pillantást lövellt felém és rövid úton fölajánlotta tolmá­­csi szolgálatait az ellenőrnek, mondván, hogy gimnáziumi orosz tanár és volt junior­válogatott nehézatléta. Ahogy mondani szokás, akkora keze volt, mint egy hegedű­tök. Bizonyára rossz fényszöget kapott a Szaturnuszom, gondoltam, kár volt elindul­ni otthonról. Délelőtt a strandon odajött egy négyéves gyerek. „Te már nagy vagy?”, kérdezte, majd mielőtt válaszoltam volna, azt mondta: „Nem vagy te nagy, mert a grósz a nagy.” „A grósz?”, kérdeztem bizonytalanul, mi­re gyorsan föltette a keresztkérdést: „Szereted a sóskát?” „Megeszem”, válaszoltam. „Spenót?” „Azt szeretem.” „Na ugye, mondta. Én is szeretem, csak éppen sokkal jobban, mint te.” összeszedtem minden bátorságomat. „És a... nyuszifőzelék?”, mi­re megvetően végigmért, „Hülye vagy, mondta, hülye állat felnőtt”, és faképnél ha­gyott. Most már csak a szláv önérzet megváltó erejében bízhattam. Intettem Gizinek, hogy szálljunk le és az utcán intézzük el a továbbiakat a lova­giasság szabályai szerint. Utolsó esélyem az maradt, hogy levegőnek nézem Joe Hillt, a diszkoszvető orosztanárt. Beálltam az ajtóba és jeleztem. Joe Hill azonban nem azért volt diszkoszvető orosztanár, hogy szó nélkül tűrje a mellőztetést.

Next