Jelenkor, 1993. január-június (36. évfolyam, 1-6. szám)

1993-05-01 / 5. szám - Szécényi Endre: Széljegyzetek a fenséges irodalmához

ség eszméjének manifesztációi, vagy ahogy Gadamer mondaná: „az abszolút igazság fo­galommentes megértése organonjai", addig nem mondhatunk sokkal okosabbat (és főleg szebbet!) mint amit Schelling jénai esztétikád 79. §-ában: „a végtelennek a végesbe való be­­leképezése, a műalkotásban kitüntetett módon mint fenség, a másik, amely a végesnek a végtelenbe való beleképezése, kitüntetett módon mint szépség fejeződik ki." De ha már a teológiai-metafizikai háttér is eltűnik, akkor végképp értelmét veszti ebben a formában a fenséget emlegetni. E folyamat „végső" stációjára példa lehet Nicolai Hartmann-nak a berlini szőnyegbombázások idején, 1945-ben írt neokantiánus Esztétikád- „minden nagy és komoly művészet ehhez a genushoz közeledik, úgyhogy akaratlanul is újból és újból a fenségesre vagyunk utalva".10­1 Immár az úgynevezett „magas művészet" kötelező és üres jelzőjével van dolgunk - „korszerű" és univerzális nyelven szólva: Bad or missing command interpreter! Hegel az, aki a romantikusok után újra radikális különbséget tesz szépség és fenség között, de már „csak" történetfilozófiai rendszeréből adódóan. Ez azonban súlyos követ­kezményekkel jár: a fenséges explicit „lefokozódásával". Azaz a fenséges mű külső léte­zése lefokozódik az ábrázolni vágyott szubsztanciához képest. Mindenesetre csak ez te­szi lehetővé, hogy a „a magáért véve alak nélküli és a maga pozitív lényege szerint sem­milyen világi és véges eszközzel ki nem fejezhető egy-Istent a művészet szemléltethes­se".11 A történetfilozófiai szempont megjelenése kapcsán kell említést tenni szép és fen­séges politikai és történelmi interpretációjáról is. Hiszen az eszmét, a hegeli értelemben, durván és esetlenül kifejező, radikális fenséges és a külső és belső egységét szervesen megteremtő nyugodt szépség a forradalmi és a konzervatív politikai gondolkodásmódra is rímel. A hegeli lefokozás a német hagyományt jellemzi: a radikális társadalmi változá­sok elutasítását.12 A franciát éppen ellenkezőleg: Lyotard szerint például a Nagy Forra­dalom szemlélői éppúgy egy ábrázolhatatlan eszmével, a Történelemmel szembesülnek, miként, kanti értelemben, a csillagos ég szemlélői a Természettel, a történelmi tapasz­talatban meglelt lelkesültség teszi lehetővé annak állítását, hogy az emberiség alapvető­en a jobb felé halad,13 ahogy a kanti fenséges pillanat világos, józan eszünk létéről és az emberi méltóságunkat jelentő moralitásunkról biztosít bennünket. A romantikus fenséges újjáélesztésében Nietzschének és Freudnak vannak - ők valószí­nűleg nem is sejtették - elévülhetetlen érdemeik. A '60-70-es években született néhány elmé­let az Újvilágban, amelyekben a fenség már nem elsősorban a tárgyat vagy a tárgy keltette tudati állapotot jellemző minőség, hanem inkább a szubjektum-objektum közötti küzdelem jellemzésére szolgál, a hatalom-elfojtás processzusának reprezentálására. A metafizikai hát­tér helyébe a pszichoanalízis és szemiotikai eszmefuttatások lépnek. A strukturalista eufória eredményeképp mind a tárgy, mind szemlélője „emberivé tétele", a kapcsolat minden ok­kult-transzcendens felhangtól való megtisztítása jellemezte: Isten és a természet helyére az apai tekintély került. Kezdve Harold Bloommal, aki a nagy irodalmi elődök és utódaik ödi­­pális viszonyáról mint fenséges hatásról beszél, folytatva Thomas Weiskellel, aki a romanti­kus fenséges talán legátfogóbb pszichoanalitikus értelmezését írta meg. Szerinte Nietzsché­­ben érte el a fenséges a legvégső teljesítményét (miként heideggeri értelemben a metafizika is!), majd Freud, úgymond, leleplezte a „fenséges démonikus és »óceáni« álöltözetét".14 10 Nicolai Hartmann: Esztétika. Magyar Helikon, Bp., 1977. 564. 11 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Esztétika. Gondolat, Bp., 1979. 183-84. 12 Vö. Hayden White: The Politics of Historical Interpretation: Discipline and De-Sublimation. Critical Inquiry, 9. (Sept. 1982), 127. 13 Jean-Franqois Lyotard: Der Enthusiasmus. Kants Kritik der Geschichte. Hrsg, von Peter Engel­mann, Edition Passagen, Wien, 1988. 63. skk. 14 Vö. Thomas Weiskel: The Romantic Sublime: Studies in Structure and Psychology of Transcendence. The Johns Hopkins University Press, Baltimore and London, 1976. 5-6.

Next