Jelenkor, 1995. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
1995-02-01 / 2. szám - Irodalom és hagyomány - Farkas Zsolt: Arany János mint a fene
terrorra törekvéssel1003, vagy amikor Klossowski Sade-ot a legsötétebb fajtából való konzervatív keresztényként interpretálja1004, vagy amikor Derrida amellett érvel, hogy az egész Nietzsche-életművet úgy kéne olvasnunk, mint a „Megfeledkeztem az esernyőmről" mondatát1005, vagy amikor Deleuze és Guattari elmesélik, hogyan lehetünk „szerv nélküli testté", és hogy az milyen jó lesz nekünk 1006. Ezek a megközelítések nagyon hajtanak a dadaisztikus megközelítésekre. És egyre népszerűbbek. Ha így megy tovább, a magyar irodalomtörténetben is megjelenhetnek az efféle dolgozatcímek: Arany János mint a fene1007. Egy pszichoanalitikus tanulmány remekül bebizonyíthatná, hogy, „de bizony gondoltad, Janikám, csak elfojtottad a gondolatot", vagy egy dekonstruktivista tanulmány kitűnően érvelhetne amellett, hogy „ki nem szarja le, hogy te mit gondoltál?" Még mindig nem tudni, mi lesz, ha ezek a ma még mindig nagyon radikálisnak tűnő episztemológiák tényleg hagyománnyá válnak. Exkurzus: „közhelyek", „túl kéne már lenni ezen"1008 A probléma nem az, hogy a radikális, mindent átható ismeretelméleti kétely megfogalmazódott-e már és hányszor. Hanem az, hogy én a saját gondolkodásom és életem számára fel tudom-e dolgozni, meg tudom-e emészteni. Mivel érdeklődésem centrumában áll a probléma, jól tudom, hogy ennek az ismeretelméleti dadaizmusnak a fő tézisei évezredes közhelyek Prótagorásztól Hume-on és Nietzschén át Feyerabendig. Miért „ismételgetem" hát makacsul e közhelyeket? Azért, mert a probléma csak részben tudományos, csak egy bizonyos pontig szigorúan ismeretelméleti. Az „ezt már ismerjük, ezen már túl kellene lépni" egy olyan tudományos maxima, amelynek előfeltevése, hogy az emberi tudás, egy kumulatív, a történelem során felhalmozott tudás amelyet ki-ki elsajátít, majd ezek bázisáél megpróbál továbblépni. Valóban létezik ilyen tudás, elsősorban a praktikus természettudományok, a technika területén. Az a probléma, amellyel én gyürkőzöm itt, nem ilyen típusú tudásra épül. Ez a tudástípus sem a nulláról kezdi persze; az efféle diszkurzusnak is komoly hagyományai vannak, elég, ha csak a fent emlegetett nevekre gondolunk. Például a halál témája alighanem egyidős az emberi nyelvvel. Nem hiszem, hogy radikális újdonságot lehetne mondani ebben a témakörben. Vagy talán igen: különleges eljárások révén alighanem generálhatók olyan szövegek, gondolatok, amelyek nagy valószínűséggel eddig sohasem fordultak elő a „világtörténelemben", de éppen emiatt ezek nem is lényegesek. Itt ugyanis arról van szó, hogy mindenki által megélt „tényt" kell feldolgozni. És - íme az újabb „közhely", amely, hiába uncsi, negligálhatatlan - ahány feldolgozás van, annyi „tény". Hány és hány mű szól erről - és mind uncsi? Ó, jajistenem, meg fogok halni, de szar lesz. Mi a lófaszhoz kezdjek arasznyi létemmel. Ha nem is pontosan ebben a megfogalmazásban, de nagyjából ugyanezzel a problémával minden egyes ember szembesült eddig a „világtörténelem" során. Mi ez a megveszekedett fixáció erre az unalmas közhelyre? Felhívnám a figyelmet Amerikai pol- 1003 Vö.: A posztmodern állapot, Bevezetés és 14. fejezet. Századvég, Bp., 1993. 7-10 és 130-145. o. 1004 Vö.: The Marquis de Sade and the Revolution. In Hollier (szerk): The College of Sociology. UMP, Minneapolis, 1988. 228 s k. o. 1005 Vö.: Éperons: Nietzsche stílusai. In: Athenaeum, 1992. I. kötet, 3. füzet, 172-213. o. 1006 Vö.: A Thousand Plateaus, VI. fej., „November 28, 1947: How Do You Make Yourself a Body Without Organs?" UMP, Minneapolis, 1987. 150. o. 1007 Vö.: a jól ismert legendával, mely szerint Arany egy róla szóló cikk (mely azt fejtegette, mit gondolt valójában) margójára odaírta: „Gondolta a fene." 1008 A pécsi konferencián ezen írásnak Néhány kisebb-nagyobb elbeszélés című része hangzott el. Erre vonatkozólag fogalmazta meg Szigeti Csaba ezeket a kritikai észrevételeket.