Jelenkor, 1996. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)

1996-05-01 / 5. szám - Margócsy István: A tilalmi beszédről

* MARGÓCSY ISTVÁN A TILALMI BESZÉDRŐL „Ti leányok, ne tegyétek!" (Arany J.) (Megrázó vízió a Jelenkor-vita két szélsősége kapcsán) A 18. század végén, a debreceni Nagyerdőben, egy estve, a szentimentális irodalomtudós magányosan sétál, s elkeseredé­sében felsóhajt: „Bódult emberi nem! Hát hová tettétek a paradigmátokat?!", míg a Kollé­giumban a vaskalapos esszéista-kritikus-iskolamester, nádpálcáját suhogtatva, indulato­san kiált: „Haszontalan lurkók, még minőségérzetetek sincs? Azonnal takarodjatok a fi­lozófiába!" Ifjúkorom óta az irodalmi élet egyik legnagyobb rejtélye számomra: miért félnek annyira az egyes irodalmárok a másik beszédmódjától, miért gondolják azt, hogy az iro­dalomról csak úgy lehet beszélni, ahogy épp ők teszik, vagy miért feltételezik legalábbis azt, hogy van olyan beszédmód, mellyel nem lehet vagy nem szabad az irodalomhoz kö­zeledni, vagy melynek már első alkalmazása is, úgymond, káros lehet az irodalom „nor­mális" létmódjára, azaz „normális" befogadására. Történetileg, tudom, sokat meg lehet érteni e szorongásból: amíg irodalompolitikailag és hatalmilag el volt rendelve egy be­szédmód, amíg az elnyomó hatalom csak egy beszédmóddal tudta és akarta igazolni és gyakorolni hatalmát, addig természetesen jogos lehetett a félelem már magától a beszéd­módtól is - a perzekutor-esztétika beszéde (amely persze amaz előfeltevésen áll, hogy a hatalmi lépéseket esztéta módra is meg kell indokolni) nyilván megengedi, hogy feltéte­lezzük a hatalmi-politikai beavatkozást vagy annak lehetőségét (még akkor is, ha maga a beszéd esetleg tartalmazhat egyébként megfontolható gondolatokat is). Ám amikor a cenzurális tiltásoktól, a politikai jellegű kiadási manipulációktól, a megtorlásoktól nem kell tartani, amikor (talán) valóban csak az irodalomról kellene és lehetne beszélni, akkor vajon miért kell egy beszédmódtól félni (már persze ha leszámítjuk amaz „egyszerű" és mindennapi szorongást, amely szabad konkurencia-harcok esetén is alighanem elkerül­hetetlen), s miért kell annyira óvni az irodalmat egy másik beszédmódtól, hogy félel­münkben akár a denunciálásig vagy tiltásig is elmerészkednénk? (Vajon nincsen-e e féle­lem mögött valami maradványa annak a hajdani ideologikus és utópikus ábrándnak, mely a nemzeti irodalmat magától értetődően egységesnek, azaz ellentmondások nélkü­linek szerette volna látni, láttatni - s ezért a róla való beszédnek is egységességét írta vol- Margócsy István írása hozzászólásként érkezett Takáts József és Bónus Tibor a Jelenkor januári szá­mában közzétett tanulmányaihoz, melyek eredetileg 1995 őszén Pécsett, a JAK Tanulmányi Na­pok keretében a kritikáról tartott konferencia előadásaiként hangzottak el. Márciusi számunkban Kulcsár-Szabó Zoltán (A párbeszéd remény­telenség­e), Radnóti Sándor (Beckmesserkedés) és Bikácsy Gergely (Posztbeszéd és dignitás), az áprilisiban pedig Babarczy Eszter (Levél Bónus Tibornak) és Far­kas Zsolt (Kritikavita-kritika) hozzászólásait közöltük.­­ A szerk.

Next