Jelenkor, 1996. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)
1996-05-01 / 5. szám - Margócsy István: A tilalmi beszédről
* MARGÓCSY ISTVÁN A TILALMI BESZÉDRŐL „Ti leányok, ne tegyétek!" (Arany J.) (Megrázó vízió a Jelenkor-vita két szélsősége kapcsán) A 18. század végén, a debreceni Nagyerdőben, egy estve, a szentimentális irodalomtudós magányosan sétál, s elkeseredésében felsóhajt: „Bódult emberi nem! Hát hová tettétek a paradigmátokat?!", míg a Kollégiumban a vaskalapos esszéista-kritikus-iskolamester, nádpálcáját suhogtatva, indulatosan kiált: „Haszontalan lurkók, még minőségérzetetek sincs? Azonnal takarodjatok a filozófiába!" Ifjúkorom óta az irodalmi élet egyik legnagyobb rejtélye számomra: miért félnek annyira az egyes irodalmárok a másik beszédmódjától, miért gondolják azt, hogy az irodalomról csak úgy lehet beszélni, ahogy épp ők teszik, vagy miért feltételezik legalábbis azt, hogy van olyan beszédmód, mellyel nem lehet vagy nem szabad az irodalomhoz közeledni, vagy melynek már első alkalmazása is, úgymond, káros lehet az irodalom „normális" létmódjára, azaz „normális" befogadására. Történetileg, tudom, sokat meg lehet érteni e szorongásból: amíg irodalompolitikailag és hatalmilag el volt rendelve egy beszédmód, amíg az elnyomó hatalom csak egy beszédmóddal tudta és akarta igazolni és gyakorolni hatalmát, addig természetesen jogos lehetett a félelem már magától a beszédmódtól is - a perzekutor-esztétika beszéde (amely persze amaz előfeltevésen áll, hogy a hatalmi lépéseket esztéta módra is meg kell indokolni) nyilván megengedi, hogy feltételezzük a hatalmi-politikai beavatkozást vagy annak lehetőségét (még akkor is, ha maga a beszéd esetleg tartalmazhat egyébként megfontolható gondolatokat is). Ám amikor a cenzurális tiltásoktól, a politikai jellegű kiadási manipulációktól, a megtorlásoktól nem kell tartani, amikor (talán) valóban csak az irodalomról kellene és lehetne beszélni, akkor vajon miért kell egy beszédmódtól félni (már persze ha leszámítjuk amaz „egyszerű" és mindennapi szorongást, amely szabad konkurencia-harcok esetén is alighanem elkerülhetetlen), s miért kell annyira óvni az irodalmat egy másik beszédmódtól, hogy félelmünkben akár a denunciálásig vagy tiltásig is elmerészkednénk? (Vajon nincsen-e e félelem mögött valami maradványa annak a hajdani ideologikus és utópikus ábrándnak, mely a nemzeti irodalmat magától értetődően egységesnek, azaz ellentmondások nélkülinek szerette volna látni, láttatni - s ezért a róla való beszédnek is egységességét írta vol- Margócsy István írása hozzászólásként érkezett Takáts József és Bónus Tibor a Jelenkor januári számában közzétett tanulmányaihoz, melyek eredetileg 1995 őszén Pécsett, a JAK Tanulmányi Napok keretében a kritikáról tartott konferencia előadásaiként hangzottak el. Márciusi számunkban Kulcsár-Szabó Zoltán (A párbeszéd reménytelensége), Radnóti Sándor (Beckmesserkedés) és Bikácsy Gergely (Posztbeszéd és dignitás), az áprilisiban pedig Babarczy Eszter (Levél Bónus Tibornak) és Farkas Zsolt (Kritikavita-kritika) hozzászólásait közöltük. A szerk.