Jelenkor, 1997. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám - Magyar Éva: Egy párbeszéd rétegei (Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes költészete)
min semmiképpen sem azonosíthatja az allegóriát a szimbólummal, mert a két fogalom lényegét oppozíciójukban ragadja meg.5 A szembeállítás az idő tényezőjének bevezetésével történik meg: a szimbólumot a pillanatnyiság, totalitás, az allegóriát a lineárisan előrehaladó idő jellemzi. Az időfogalom bevezetésének következménye - ezt Schein Gábor nem győzi Nemes Nagy költészete kapcsán eléggé hangsúlyozni - nem csupán esztétikai vagy alkotáslélektani, hanem ontológiai másság. Megfigyelésével sikerül az alapokra irányítani az olvasó figyelmét, aki ezek után már otthon is érezheti magát ebben a lírában. Hiszen aminek - és akinek - más a létmódja, az bizonyára másként is fog a léthez viszonyulni, és a mások hozzá való viszonyában is megköveteli ezt a másságot. De mi lehet ez a más, így magában, hasonlóan Nemes Nagy rendszerint magányosan álló viszonyszavaihoz között -, anélkül, hogy tudnánk, mitől különbözik? Gadamer emleget egy bizonyos régi szabályt, amely szerint ha egy kérdést nem lehet megválaszolni - vagyis rosszul van feltéve -, érdemes a negatív formáját megfogalmazni. Mitől nem különbözik hát e költészet (mássága)? Önként adódik a válasz, hogy saját magától. Ez van hát a mélyén, a legmagától értetődőbb, de megfoghatatlan, minduntalan illuzórikusnak bizonyuló lehetőség, az önazonosság állapota. Az önazonosság lappangó vágya az Ekhnáton-ciklus istenteremtő aktusában nyeri el legtökéletesebb alakját. Ezekben a versekben a transzcendencia jelenléte a tét, mégsem Ekhnáton, hanem maga a felé törekvő vágy az, ami művészileg létrejön, minden kínjával és öniróniát szülő - „Hát lépj vállamra, istenem" - lehetetlenségével. Az Ekhnáton az égben mint cím nem címke, hanem az áhított végállomás - bár még nem a villamos -, és hogy a reflexió ismét megfeleljen a vers konstrukciós elvének, Schein Gábor is a fejezet végpontját, a záró versidézetet jelölte meg a címében, és a kötet többi ciklusával, a mesterséges apoteózishoz vezető úttal foglalkozik. Ennek egy korai, álruhás szakasza a halálfélelem. „A félelem a lét alapjait érinti, ami a semmi képében azzal fenyeget, hogy a létező a névtelenből, a kezdet, a teremtés előtti káoszba (vö. katlan) hull vissza." (14.) A létalapot érintő probléma átsugárzik a felsőbb rétegekbe is, kiterjesztve a kettősséget és közöttiséget a teljes versuniverzumra. A fiziológiai és ismeretelméleti megfigyelések elválaszthatatlansága a Nemes Nagy Ágnes-i kulcsfogalmak, a nézés és a tudás, ismeret vonatkozásában azt jelenti, hogy a néző mindent láthat önmagát kivéve (horizontprobléma). „Nemes Nagy Ágnes költészete mindvégig a látástól várta a bizonyosságot, hogy a létezés valóságos tény." (117.) De mivel az én az adottként vett nézés terében nem jelenhet meg hasonlóképpen, saját maga megismeréséhez kénytelen a dolgokhoz fordulni, és ebből paradox módon következik, hogy minden ismeret önismeret is. A máshoz fordulás intenciójától lesznek a megszólalások minőségileg is eltérőek. Csakhogy, visszatérve egy pillanatra a fiziológiai alapú fenomenológiához, mindebből nem következik az önismeret megtörténése. A tudat intencionáltsága következtében a felfogás mindig konstrukció és értelmezés, ugyanakkor a husserli fenomenológia egyik alaptétele, hogy a tudat „már eleve a dolgoknál van". Megismerő tudat és megismert dolog ördögi köréből kitörésre módot az a belátás kínál, hogy meg kell elégednünk az igazsággal mint uralom alá hajtható területtel. A probléma csupán az, hogy a műalkotás az 5 A német szomorújáték eredete, in: Angelus Novus, Magyar Helikon, 1980. Schein a Jauss és De Man vitájában is központi helyet elfoglaló Zentralparkot idézi. „Míg a szimbólumban a hanyatlás megdicsőülésével pillanatokra megnyilatkozik a természetnek a megváltás fényében átszellemült arca, az allegóriában megmerevedett őstájként jelenik meg a néző előtt a történelem facies hippocraticája." uo. 366. Benjamin Creuzer Mitológiájára támaszkodik elméletének ebben a döntő részében. 7 Hans-Georg Gadamer: Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez?, in: A szép aktualitása, T-Twins, 1994.