Jelenkor, 1998. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1998-02-01 / 2. szám - JAK Tanulmányi Napok '97 - Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben (Két példa)
vagy ha mégis, akkor sem az alázat érzésével közeledtek hozzájuk. Ennek, csakúgy, mint a sémák megmerevedésének és kiüresedésének, megvoltak a politikai okai, amelyekről röviden elmondható, hogy jóval közvetlenebbek voltak a két világháború között, mint az előző korszakban, s ennél is közvetlenebbekké és brutálisabbakká váltak utána. Térségünkben - s így Magyarországon is - a hivatalos ideológiák mindig a hagyomány kisajátítására törekszenek, s ez mindig a már meglevő sémákhoz igazodva zajlik. Ez Magyarországon, két elvesztett világháború után még bonyolultabb és groteszkebb módon történt, mint a környező országokban; ennek egyik fontos irodalmi következménye pedig az lett, hogy a meglevő, kiürült elbeszélői sémák ironikus visszájára fordítása egyszerre minősült politikai és esztétikai elhatárolódásnak. Ez a fajta ironikus példázatosság, a cenzúra bizonyos lazulása után, a hetvenes években harapódzott el, és nemritkán produktívnak is bizonyult. E szemlélet betetőzője és összefoglalója Spiró György Az Ikszek című regénye, amely ugyan a fentiek értelmében nem „régi" üggyel, még kevésbé régi magyar üggyel foglalkozik, ám kiváló példája annak, hogyan jöhet létre maradandó értékű nagyepikai kompozíció a gárdonyizó anekdotizmus destrukciójából, illetve a kiürült és szétzúzott elbeszélői sémák romjaiból. (Aki nem hiszi, járjon utána: hasonlítsa össze a szerkezet és a főszereplő mozgatása tekintetében Az ikszeket mondjuk Csathó Kálmán Földiekkel játszó című életrajzi regényével.) Ám ugyanakkor kirajzolódik a magyar irodalomban a történelmi horizont egészének is egyfajta karneváli destrukciója. A legnagyobb magyar történetromboló természetesen Szentkuthy Miklós; az ő gigászi könyveiben a történelem (s azon belül minden egyes történet) megannyi szétvert mozaikkép, amelyek körvonalaira legfeljebb utalni lehet, s amelyek kövei széthullásuk pillanatában fénylenek föl még egyszer, utoljára. Nem hiányoznak nála a destrukció formai konzekvenciái sem, gondoljunk a breviáriummá szétírt szentéletrajzokra és szentolvasmányokra. Hasonló folyamat zajlik Határ Győzőnél, a Hélianétól kezdve, annyi különbséggel, hogy az ő világa visszamenőleg is multiverzumként íródik le, s talán nem tévedés Hamvas Béla prózáját is a történelmi horizont egyik nagyszabású karneváli felszámolásának tekinteni. Ez a karneváliság, illetve a fönt írt három szerző, a nyolcvanas években az irodalmi figyelem középpontjába került, s ehhez járult - a maga módján ugyancsak destruktív - nyelvkritikai attitűd fölerősödése. A korszak reprezentatív szerzői és kritikusai, miközben a Nyugatot tették meg a maguk közvetlen elődjének, s így átjárást teremtettek a Nyugat elődeihez is, közben egy alapvetően Nyugat-ellenes írói attitűdöt is a magukévá tettek, s ennek nyomán a történelem egészét vagy zúzaléknak tekintették, vagy azonosították annak romantikus-népnemzeti-szocreál sematizálásával. Esterházy mindezt feloldotta szintaktikai iróniában; Nádas a Rákosi-korszakig megy vissza magyar terepen, a tágabb időbeli perspektívák északnémet tájra visznek, ugyanazon elbeszélői kereten belül. Krasznahorkainál az eleve adott eredményhez utólag fut le a játszma. Hasonló folyamat figyelhető meg a lírában is, előbb Tandorinál és Petrinél, majd egy nemzedékkel később Kukorellynél és Parti Nagynál; bármennyire különböző alkatúak is, mindegyikük a divergenciák költője. Kétségtelen, hogy az utóbbi húsz évben a szétszedés, a mozaikkép szétszórása vagy mozaikszerűségének leleplezése volt a fontos, ez hozott látványos eredményeket. A magyar kultúrából a hetvenes évek elejére oly mértékben eltűnt a szellemi szabadság (s ez a jelenség összefügg a szabad nyilvánosság hiányával, de nem azonos vele), hogy a viszszavívására tett kísérletek vagy törést, zúzást, szétdarabolást jelentettek, vagy a zúzódottság és szétdaraboltság állapotát jelenítették meg. Abban a korszakban, amelynek kiinduló tapasztalata (és összefoglaló közhelye) volt, hogy „minden egész eltörött", csakugyan semmilyen egész nem látszott meglevőnek, még kevésbé átmenthetőnek. Körülbelül egy évtizedbe telt, míg a magyar irodalom úgy-ahogy összeírta nagykorúságát, fontosnak tartom, hogy ezt saját erejéből (mármint a reprezentatívvá váló szerzők és kb-