Jelenkor, 1998. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1998-02-01 / 2. szám - JAK Tanulmányi Napok '97 - Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben (Két példa)
táit, Jókait és Gárdonyit a török korba, egyszersmind azonban át is kell lépnie fölöttük. Át kell vennie sémáikat, és ugyanakkor szét is kell szednie, majd összeraknia őket. Ezzel magyarázható az a jelenség, amelyre Kulcsár-Szabó Zoltán figyelt fel, hogy miközben folyamatosan épül a szöveg önreprezentációja, a szerző éppilyen folyamatosan helyezi el az ennek destruálására utaló kisebb-nagyobb emlékeztetőket. „Ez a gesztus" - írja a Dzsigerdilenről - „egyszerre kiált és lehetővé tesz egy - a megidézett szöveghagyomány által szituált - olvasásmódot." Ez az eljárás (valamint a Háy által alkalmazott egyéb regénytechnikák, például a nézőpont és az elbeszélésmódok bonyolult váltogatása) nyilván reflektált olvasásmódot sugall, amelyre a regény legtöbb olvasója - úgy képzelem - eleve hajlamos, és megnöveli a szöveg belső reflektáltságát is, de leginkább a szöveg belső bizonytalanságát növeli meg. A Dzsigerdilenben mind a kompozíciót, mind a nyelvet az elbeszélői önkény és ötletszerűség uralja. Úgy is mondhatnám, hogy ebben a könyvben mindenhez képest minden lötyög. Vonatkozik ez éppúgy az alapszerkezetre, mint az epizódok bonyolítására vagy a stíluskeverés extremitásaira. Félreértések elkerülése végett; ez nem kritikai, hanem leíró jellegű észrevétel; a lötyögést (s a velejáró illeszkedési pontatlanságokat) nem „hibának", hanem a könyv konstituáló jellegzetességének tartom. Kétségtelen, hogy ezáltal Háy, bizonyos megoldásait tekintve, túlságosan is megkönnyíti a maga dolgát (az olvasóét már nem annyira), s a műgond mint eszmény távol áll tőle, ám ennél - ha mégis értékelni kell - jóval nagyobb a nyereség: a nyelvi spontaneitás visszanyerése, és, ami ezzel a Dzsigerdilenben együtt jár, a nagyfokú spontaneitás, végső soron a történetmondás egészének rugalmassága. A legtöbb regény az elbeszélői helyzet legitimációjával és a leírás belső feltételeinek tisztázásával, a belső erőtér felvázolásával kezdődik; miután mindez eldőlt, megszilárdult, rögzült, a szerző már ennek tudatában, sőt birtokában viheti a kész konstrukciót a kiteljesedésig és azon túl. Háy nem így dolgozik, nemcsak a narrátor pozícióját és nézőpontját mozdítja el sokszor, hanem - híven az „igazi" pikareszk történetmondás kötetlenségéhez - a regény szerkezetében, sőt a történetmondói célkitűzésben is új meg új bizonytalanságokat teremt. (Ilyen bizonytalanság egyébként főleg a pikareszk regény közép-európai válfajára, a szimpliciádra jellemző.) A regény kezdeti szakasza egyfajta szimmetrikus erőteret előlegez meg a szereplők között: négy fiatalember (vagy fiú? - a narráció hangvétele, a benne foglalt információkkal ellentétben, a főhős infantilizálását sugallja) útnak indul, hogy megkeresse az áhított lányt, Annát. Csakhamar kiderül azonban, hogy ennek az alapsémának a szerkezet szempontjából semmi jelentősége, a leírás kizárólag a főhőst követi, akiről a 158. lapon derül ki, hogy neve is van, Rák Móricnak hívják. A főhős útja azonban a Lazarillo de Tormes-féle kalandok soraként sem írható le, elsősorban azért nem, mert egy másik (előzmények és következmények viszonyát figyelmen kívül hagyó) cselekményszál, Szilveszter története azt újra meg újra megszakítja. (A Szilveszter-szál, amelyet a dzsigerdilon keresése kapcsol össze a főcselekménnyel, nemcsak a kauzális összefüggéseket, hanem az időviszonyokat is elbizonytalanítja. Például a 22. fejezet azt sugallja, hogy Szilveszter halála távolabbi múltban történt; a leírás jóval nagyobb időbeli distanciát érzékeltet, mint az időben nyilván előbb zajló 5. fejezet, amikor Szilveszter még javában él, és amikor az elbeszélő szem elől téveszti. Viszont a könyv végén, a 32. fejezetben Szilveszter még egyszer meghal, illetve kiderül, hogy halála csak most következett be, temetésével zárul a könyv. Ugyancsak a 32. fejezetben még megszólal, sőt a jövőre irányuló kijelentést tesz az Annát kereső Bridorits Pál és Pethő Gergely, akik már a 6. fejezetben kiesnek az elbeszélés alakításából, mivel sorsuk itt végérvényesen lezárt történetként van előadva. S még sorolhatnám a példákat.) Másodsorban pedig azért nem kalandos körkép a Dzsigerdilen, mert a leírás folyamán egészen az utolsó fejezetekig nem lehet tudni, melyik epizódból vagy véletlenszerűen felbukkanó anekdotából lesz a regény formáját visszamenőleg alakító motívum, s még kevésbé tudható, hogy az egyes motívumokkal együtt járó nyelvi szólam mikor válik a szövegben uralkodóvá. Háromféle szólam különíthető el a könyvben: egy imitatív, egy parodisztikus és egy hiperbolisztikus. Az elkülönítés több okból is problematikus: egyrészt teljesen véletlenszerűnek látszik, hogy Háy mikor melyik motívumhoz milyen