Jelenkor, 1999. január-június (42. évfolyam, 1-6. szám)
1999-01-01 / 1. szám - JAK Tanulmányi Napok '98: Irodalom és filozófia - Farkas Zsolt: Filodalom és irozófia
tozás igazzá változás. Nem valami rontó elvarázsolás, mely a megváltó és visszaváltoztató szóra vár, hanem ő maga a megváltás és a visszaváltoztatás az igazi létbe." Ami ezt a két nézetet összeköti, az az a feltevés, hogy a „valóság" csak átváltozva válik valóságossá. A valóságosságnak eredendően szimbolikus karaktere van. Ahogyan a mű létrangja magasabb a „valóságénál", ahogyan a történet realitása erősebb, mint a „realitás" megvágatlan musztere, ahogyan az áru a reklám ideájának csupán árnyképe, ahogyan a pénz többet ér, mint amit megvehetni rajta, ahogyan a szexfilm izgatóbb, mint a szexuális élet, ahogyan az élvezet megcsal és az elérhetetlenség a leghűségesebb.) A valóság fikcionálása tehát elsősorban nyelvi esemény. Ez utóbbi képességeiről pedig forgalomban van egy másik, kevésbé közönséges, de masszív vélekedés, jelesül, hogy van neki reprezentációs potenciálja, aztán szünet, aztán van neki meggyőző potenciálja. A retorika történetében ezt a kettőt jobbára szétválaszthatónak gondolták. Ez azt előfeltételezi, hogy van „a dolgok állásának" egy tárgyilagos és helyes leírása, továbbá vannak a retorika „eszközei", melyeket embertársaink meggyőzése érdekében fel lehet használni. Ez az eurocentrikus magaskultúra mainsteamjén végighúzódó, nagyon makacsul bevésődött gondolatalakzat néhány egyéb előfeltevést is rejt magában, amelyek lehetséges magyarázatai azonban már korántsem közhelyesültek. Ilyen például az, hogy az embereknek miért nem elég a puszta igazság, a tárgyilagos referálás, miért kell a retorika bájitalával együtt felszolgálni. Másfelől hogy ez utóbbi pontosan mitől is nyeri varázserejét. Az említett közhely egy verziója szerint a retorika mint a meggyőzés puszta technikája veszedelmes is lehet, hiszen bűvös ereje a nem-igazság oldalán is bármikor hatékonyan bevethető. Platón életfogytig tartó szofistagyalázásától kezdve Karl Popper társadalomtudósokat megvető filippikáng ezen a hiten alapul. Kérdés, hogy ennek diszkurzív megjelenései nem par excellence retorikaiak-e. Azt gondolom, a műfajelmélet a humántudományok módszertani öntudatának arra a korszakára vezethető vissza, amikor a természettudományok voltak a mintakép. Milyen szép is a Mengyelejev-féle elemek táblája, ahol még az üres helyeket is logikusan be lehetett jósolni, azokat az elemeket, amiket még fel se fedeztek. Aztán a biológiai rendszertan, azt is hogy lehet csoportosítgatni, milyen logikus, ha van rálátásunk, még a törzsfejlődést is szépen kirajzolja nekünk. És az irodalomban is: van dráma, líra, epika, a drámán belül komédia, tragédia, a komédiát így lehet definiálni, a tragédiát úgy, mások szerint úgy egyáltalán nem lehet, hanem úgy, hogy, szóval teljesen másképp. A lírán belül meg van episztola, epigramma, epithalamium, epicedium, epinikion, és így tovább, a szóvicceket most mellőzzük. Az epika pedig úgy különbözik a tudományos történetírástól, hogy. Na, hogy különbözik, és kit kérdezzünk meg, és miért pont őt? Én például Hayden White-ot faggatom a legszívesebben erről, aki szerint eléggé hasonlóan épülnek fel, és elég jól argumentálja. Vagy a filozófiai és az irodalmi írás közös kritikai kontinuumban való kezelhetőségéről Derridát, aki viszont nem is igazán érvel, de én is készpénznek veszem, amit ő. És nagyon szívesen olvasom az e tárgyban ellene nagyon gyengén érvelő Habermast. Ebből látszik, hogy még a megbízható voltaire-i közhelyet se lehet igazán elsütni, miszerint minden műfaj jó, kivéve Voltaire drámáit. Valami fontos értelmezési teret mindenképpen megnyit, tudniillik azt, hogy a műfaji szempontok nagyon messze vannak attól, hogy fontosnak nevezhessük őket, túl azon, hogy mindegyikhez tartozik valamiféle pragmatikai szabálykészlet, amelyet hülyeség figyelmen kívül hagyni. Érdekes módon azonban az a tér, amit megnyit, csak egy kicsivel tágasabb börtön annál, amelyből kivezet bennünket. Mindenkori aktuális preferenciáink ugyanis korántsem feltétlenül esnek egybe azzal, amit jónak, illetve rossznak gondolunk. Az unalmasat persze meglehetős nagy szignifikanciával kerüljük, ugyanakkor az unalmas mint olyan egyike azon minőségeknek, amelyek a legszélsőségesebb mértékben vannak kitéve az egyes szubjektumok mindenkori aktuális preferenciái különbségeinek.