Jelenkor, 1999. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1999-07-01 / 7-8. szám - Nagy Boglárka: A történelem 3B-s ceruzája (Kovács István: A gyermekkor tiindöklete)
ton rákérdezni kényszerül, s amelyek az élet mindennapos történéseibe is beleivódnak. A kis István szanatóriumi hétköznapjai, az őt körülvevő környezet pontos, sűrített mása a „kinti" világnak. A társadalmi hierarchia felépítése, az ideológiai zavarodottságból következő konfliktusok, a megalázottság és tehetetlenség éppúgy jellemzi az orvosok, alkalmazottak és családtagjaik, valamint a betegek közti kapcsolatokat. A közöttük élő gyermek számára az eligazodás mérhetetlen nehézséget okoz („Nem értettem semmit, mert bármit is fárasztó volt érteni."), a főhős különösen akkor szembesül ezzel, amikor iskolai szünetekben vidékre utazik az unokatestvérekhez (itt megismeri a búzakalászos Rákosi-bélyeg „igaz történetét", amikor „elkapta Rákosit a szapora fosás. Hogy össze ne szarja magát a fekete autóban, leállt az egész kocsisor, ő meg berohant a gabonatáblába... Mivel szarragacsos ujjára tapadt egy kalász, azt szagolgatja elmélyülten. Közben meg a seggnyalók körbefényképezték. A fényképről meg bélyeget csináltak."); hétvégenként néha meg Érdre jár, a fiú által egyáltalán nem ismert apa rokonságához, asztaluknál együtt ebédel a néphatalom rendőreként szolgáló nagybácsi, s az egykori Horthy-csendőr mostohanagyapa, akik „arról beszélgettek, hogy a tyúktolvajokból hogyan lehetett és melyikük tudott gyorsabban vallomást kicsikarni...''. A szanatóriumban közvetített rigid ideológia folytonosan szembesül a falusi vallásos kulák rokonság és az érdi „régi világot" emlegető nagyanya közvetítette értékrenddel. Az eredmény teljes zavarodottság. A falusiak vallásos hite és Isten helyébe Rákosi-Sztálin-Lenin lép, útonútfélen szocialista-kommunista jelképek: címer, vörös csillag (világít: „Soprontól a Sárga-tenger partjáig."), félelmet keltő és viszolyogtató katonaszobrok visszatérő emblémája a két világháborúból, szovjet katonákat mintázó játékharcosok, fekete autó, sztahanovista-jelvény, Tito - a láncos kutya plakátja, békekölcsönjegyzés, és egyszerre mindezek nagyon finom, érzékletes paródiája, targikomikus ellenpárja, természetes, zsigeri védekezésből. ,,[a Nevelőpajtás] egy ízben Leninről beszélt, aki jó ember volt, de egy nő megölte. Egy fehér nő. Azt, hogy fehér volt, hangsúlyozta. Emiatt gondoltam egy pillanatra, hogy Lenin bizonyára néger." Isten és Jézus helyébe Sztálin lép meg a Télapó: „És én el is hittem, hogy nincs isten, mert ha volna, s látná anyámat, csak ledobna vagy két darab százast. De nem. Nem dob le. Mert nincs. Télapó van. A karácsony a béke és barátság ünnepe. Mert aki nincs, az hogyan születhetett volna meg. A karácsonyi szünetet Sztálin születésnapján kaptuk ki. Ő az, aki valóban megszületett. Az emberiség javára." A korai önéletrajz azonban nem csupán a gyermek nézőpontjából összerakott történelmi tabló, hanem a könyv egyszerre patetikus és metaforikus címéhez mérten vagy ígéretéhez híven - vagy várakozásainknak megfelelően - egy kisiskolás fiú életének irodalmi dokumentuma (szándékosan nem mondanék nevelődést), a világra való rácsodálkozás nem korspecifikus, hanem archetipikus pillanatainak többrétegű szövevénye az ötvenes évek első feléből, nemcsak a történelmi helyzet meghatározta létesemények tükrében. Ami azonban nincsen, az a mítosz, nincsen kulturális-antropológiai analógia, amelyhez mérten az elbeszélő, a személyiség, a szubjektum így vagy úgy azonosíthatná magát, kor-, illetve kórkép van, tapasztalat, amely se nem örökség, se nem örökíthető. Ezért volna problematikus nevelődési regényről beszélni, hiszen a fragmentumok nem tanúsítják a személyiség fejlődésének ilyenolyan irányát, épp az ellenkezőjét tanúsítják: a visszaemlékezés reflektív szituációjából sem adható összefüggő értelem. Éppen ezért szerencsés választás vagy tudatos írói döntés az életrajzból azt az öt évet választani, amelyben a kiskamasz-kor és a huszadik századi magyar történelem egyik legsötétebb korszaka esik egybe, az elbeszélés meglelte adekvát formáját, ezzel egyúttal kockára téve az életrajz folytatását. Sorsok talán nincsenek, töredékek, életszakaszok vannak, s félek, hogy ebből nem következik semmi értelmes vagy vigasztaló magyarázat számunkra. A történelem metafizikájára sokan és sokféle választ adtak már, Kovács Istváné is egy közülük. Született egy vékony, de annál jobb kisregény, novellafüzér, önéletrajzi töredék, szép próza, s hogy milyen fejezetek illeszthetők hozzá, mi vár a hősre 1956 után, valójában nem tudhatjuk.