Jelenkor, 1999. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám - Szántó T. Gábor: Retúr (elbeszélés)
radt, ahogy persze akkor sem tudott volna meg többet, ha megkérdezi. Abban maradtak végül, hogy két hét múlva találnak egy időpontot, ami valamennyiüknek megfelel, hogy bepótolják az elmaradt órát. Hétfő délelőtt futólag odavetette az éppen tízóraizó tanszéki titkárnőnek, hogy a hétvégét vidéken tölti, a szombati óráját ezért lemondta, ne keressék, úgysem lesz elérhető. Az egykedvű bólogatás, amire két falat között kerített sort a precíz, de kissé modortalan adminisztrátor, kissé kijózanította. Túlkonspirálja a dolgot. Ugyan kinek is szúrna szemet, hogy két napra eltűnik? A Bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületéből átsétált az Egyetemi Könyvtárba, ahol egész héten dolgozni szándékozott. Egy ókortörténeti jegyzete újabb kiadásához kellett átfésülnie a majdnem tízéves szöveget. Mindig ugyanoda ült, fenntartott törzshelye volt az olvasóteremben. Ritkán kellett csupán olyasmit írnia az elmúlt évtizedekben, amit később szégyenkezve olvasott. Amit papírra vetett, szinte mindig meggyőződése szerint való volt. Azt feltételezte, hogy a gyakori Marx és Engels hivatkozásokat átugorva - amiket mindenki ugyanolyan kötelességszerűen illeszt tanulmányaiba, mint ő - sem csorbul gondolatmenete, s ezt értő olvasói is éppúgy tudják. Gyakorta érzett ellenben kényszert arra, hogy szemléletmódját, amit egy könyve kritikusa akként aposztrofált, hogy „az ókori görögség többistenhitének vizsgálatakor sem képes elrugaszkodni a monoteista vallások esetében használt módszereitől, mi több berögződéseitől"; e szemléletmódját tehát, ami persze számára olyan volt, akár a bőre, ezért képtelen volt levetni, mint a rabbiornátust, valamiképpen ellensúlyozza. Ezért kerülte ezerkilencszáznegyvenkilenc előtti tudományos működésének terepét, sőt még arra is kínosan vigyázott, nehogy akkori publikációira akár csak lábjegyzetben hivatkozzon. Ezért kapaszkodott talán túlzottan is az untig citált marxista forrásokba, a történelmi materializmus ideologikus érveibe, ezért hivatkozott arra több helyütt is, hogy nincs önálló vallástörténet, e szféra csupán „a társadalom és a társadalmi tudat általános fejlődéstörténetének egészébe illesztve vizsgálható". Úgy érezte, tőle többet várnak, neki nyilvánosan és nyilvánvalóan le kell tennie a voksot, ezért következetesen engedményt tett e kérdésben saját meggyőződésével szemben. Tudta, hogy nincs igaza, de nem bánta a kritikákat, melyek épp az ő kívánt pozícióját erősítették. Ezeket a tanulmányait mindenesetre nem küldte már el egykori pályatársának a Rabbiképzőbe, akivel egyébként a hatvanas évek eleje óta, amikor őt az Akadémia rendes tagjává választották, már nem publikált közösen, s aki megritkult, inkább véletlenszerű találkozásaik alkalmával, melyekre leginkább a Lukács uszodában került sor, tapintatosan nem hozta szóba újabb tudományos közleményeit. Képtelen volt belemélyedni a munkába. Minduntalan az járt a fejében, ha valaki megkérdezné, akinek a kérdése elől nem tudna kitérni, mint akár a saját magának szegezett kérdés elől, ugyan hogyan tudná megmagyarázni gondolkodása és élete fordulatát. Ideges lett. Eloltotta az asztal fölé akasztófaként hajló olvasólámpát, hátradőlt a karosszékben, és behunyta a szemét. Ültében kicsit hintázott. Ha szórakozottságában vagy idegességében megfeledkezett magáról, előre-hátra ringatta felsőtestét. Alig észrevehető mozdulatai ritmusától egy idő után megnyugodott.