Jelenkor, 1999. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)

1999-11-01 / 11. szám - Pék Zoltán: Magellán-emlékmű

PÉK ZOLTÁN Magellán-emlékmű A sziget végében áll, azon az elkerített kis részen, amire senki még csak rá se he­derít. Miért is tenné: nincs ott más, csak egy darabka pázsit, rajta egy hosszúkás, kb. másfél méter magas, fél méter széles alumínium doboz. Mint egy transzfor­mátorház. Holott nem az, ebben a dobozban található az a szerkezet, amellyel a város légmozgását irányítom. A szélgép. Nem mondom, hogy mindig „széltolónak" készültem, de már egy csöppet se bánom. Roppant felelősségteljes munka, helyén kell hogy legyen az ember esze. No jó, azért túldramatizálni sem akarom; ha követem az előírást, nem lehet baj. Munkaidő mint olyan nincs. Naponta háromszor kell kimennem a géphez, reggel, délben és este, mindig pontosan ugyanabban az időben, plusz délután be a meteorológusokhoz a másnapi értékekért. Ennyi és nem több, napközben azt csinálok, amit akarok. Ideális, akárhogy is nézzük, már csak azért is, mert az én igazi munkám az írás. Reggel és délben alig tíz percet töltök a gépnél, ennyi idő kell, hogy ellenő­rizzem, minden mutató azt mutatja-e, amit mutatnia kell. Este ez picit több, mi­vel ilyenkor állítom be a másnapi szélértékeket, s ez nem tréfadolog. Mind­azonáltal igen ritkán tart tovább húsz percnél, ami annyit tesz, hogy az effektíve munkával töltött idő a napi egy órát sem éri el. Azért nem rossz. Útban oda és vissza a történeteimen töprengek. Nem készítek jegyzeteket, egy időben próbáltam magam hozzászoktatni, hogy mindig legyen nálam papír és toll, de sehogy se jött össze. Sokkal jobban megy a fejben komponálás, bár igaz, valójában keveset játszom a szavakkal, nem keresgélek szinonimákat, sem szintaktikai megoldásokat. Inkább bűvészkedem: agyam fekete kalapjából hú­zom elő a szavakat, a hajuknál fogva vagy ahogy éppen érem őket, s aztán már se az ő, se az én számomra nincs menekvés - mivel egyazon téridőben létezünk, egymásra utaltságunk elkerülhetetlen és végleges. Ha bármelyiket törölném, helyén ar támadna, amely semmi mással nem tölthető be, csupán önmagával. - A platonisták? Azoknak befellegzett! - jelentette ki elégedetten a fodrász. - Csakugyan? - De még mennyire! Platonistáknak, újplatonistáknak egyszer s mindenkor­ra annyi. - A levágott hajcsomó lassan lebeg alá a ventilátor kavarta levegőben, majd szétterül a fényes padlón. - Mmm - méltányolom a demonstrációt, aztán a tükörbe nézek. - Elöl csak kicsit... - És én nem is bánom őket - mondja a magáét a fodrász. - Sok tojásfejű. - Tojásfejű? - Kívül lágy, belül kemény - készségeskedik az egyik vendég.

Next