Jelenkor, 1999. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám - Szántó T. Gábor: Retúr (elbeszélés)
továbbiakra. Magának pedig soha nem bocsátotta meg, hogy mielőtt utoljára bevonult, leküldte a szüleihez Tapolcára feleségét és a kicsiket, azt gondolván, hogy ott nagyobb biztonságban lesznek. Eltolta magától a tányért. Lassan őrölte fogai között a falatot. Nem érzett semmiféle illatot, csak az alma savanykás utóízét. Szombat reggel a szokásos időben ott ültek diákjai a tanszéki társalgó kanapéján, s ő ezúttal a Koheletből, a Prédikátor könyvéből választott részletet olvastatott és fordíttatott velük. Egyikük régészhallgató volt, aki csupán kedvtelésből tanult héberül. A másik ókortörténésznek készült, alapos, felkészült tudású fiú, aki két óra között is gyakran megjelent nála, és ő, bár néha tolakodónak érezte a fiatalembert, zavarta hosszú haja, torzonborz szakálla, mindig csapzott külseje, a tehetségnek kijáró türelemmel egyengette útját. A csoport harmadik állandó tagja egy lány volt, akinek feltűnő nevét már a jelentkezési lapon észrevette, s egy híres rabbicsaláddal azonosította, majd az első órát követően, néhány óvatos keresztkérdés nyomán, feltételezése bizonyságot is nyert. Távolról ismerte a famíliát, mely még az ötvenes években is vallásos életet élt, noha a mindig szoknyát viselő ifjú hölgy zokszó nélkül vett részt a szombati szemináriumokon. Az első kollokvium alkalmával megbuktatta a lányt, akinek könnyes szeme láttán azt találta mondani, hogy az ő érdekében szigorú vele, mert csak szilárd alapokra lehet a későbbiekben építkezni. Tudatában volt annak, hogy ha nem zsidó, és nem viseli azt a nevet, ugyanilyen szintű tudással közepessel engedte volna át a vizsgán. Túl bonyolult lett volna elmagyarázni a kerek szemüveget viselő, számára kihívóan fiús frizurájú kolleginának, mi minden késztette arra, hogy így viselkedjen vele. Az utóvizsgán mindenesetre brillírozott a lány. A második kérdés után kérte az indexét és beírt egy hármast. Hetekig nem tudta elfelejteni diákja zavart tekintetét, melyből félelem, értetlenség és harag áradt egyszerre. A csoport persze mindig nagyobb létszámmal indult, de a szemeszterek közepe táján a többiek lemorzsolódtak. A rendszeres együttlétek ellenére sem alakult ki olyasfajta bensőséges tanár-diák viszony, mint amit a hallgatók más órákon megszokhattak, s ami megengedte volna, hogy a szigorúan szöveghez kötött magyarázatokon túlmenő gondolataik is szóba kerüljenek. A régész szakos fiúról semmit sem tudott, s míg másik két hallgatójával, távolságtartása ellenére valamiképpen mégis személyes kontaktust tudott teremteni, előbbivel kapcsolatosan mindig kellemetlen gyanú élt benne. Év közben alig mutatott aktivitást, a vizsgákra úgy-ahogy felkészült, ám semmi nem indokolta kitartó részvételét az órákon. Lehet, hogy csak rémeket lát, nyugtatta magát, ám a gyanú megfogalmazódása óta még jobban ügyelt minden szavára szemináriumán. Ez alkalommal is kapóra jött, hogy a lány hozta szóba a következő héten esedékes órát, jelezvén, hogy azon nem tud részt venni. Jó is, hogy eszébe juttatta, játszotta a feledékenyt, hivatalos elfoglaltsága miatt neki is szerencsésebb volna elhalasztani következő találkozójukat. Kissé zavarta a lány kutakodó pillantása. Elkerekedő gombszeme azt jelezte, hogy komolyan kíváncsi volna, miféle programja van aznap tanárának, legalábbis ő ezt olvasta ki tekintetéből. Ki nem mondott kérdése válasz nélkül ma