Jelenkor, 2000. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)
2000-01-01 / 1. szám - Hárs Endre: Fikció=önéletrajz : Filozófiai antropológiai vázlat avagy fiction-science
Narrativitás és temporalitás viszonyának e meglepő meghatározása jó apropó egy másik szerző bevonásához a vizsgálódásba. Természetesen Paul Ricoeur-ről van szó, aki minden körülményessége ellenére, illetve annak dacára, hogy nagy barkácsoló hírében áll,14 igencsak fontos teoretikusa e témának. Ricoeur terjedelmes Temps et récit [Idő és elbeszélés] című munkájának tézise szerint „az idő oly mértékben lesz emberi idővé, amely mértékben elbeszélő módon artikulált", s e tétel akár meg is fordítható: az elbeszélés „akkor nyeri el teljes jelentését, amikor az időbeli létezés feltételévé válik".15 Ezt a folyamatot modellezi Ricoeur a mimézis I—II—III (ahogy ő nevezi) lépcsőivel, amelyek középsője volna a hagyományosan vett fikció „birodalma".16 A fikció nem más, mint a gyakorlat (pragmata) mezején prefigurált időtapasztalatnak a cselekményszövés (tulajdonképpen: müthosz) ideje általi konfigurációja, mégpedig az időtapasztalás újrabefogadása, refigurációja céljából. E csupán terminológiájában komplikált, valójában egyszerű - már-már triviális -, de épp akként rendkívül érdekes elképzelésből most csak két mozzanatot emelnék ki (a-b). (a) Az első a kizárólagosság. Ricoeur szerint a történetmondás tevékenysége és az emberi tapasztalás időbelisége közötti korreláció „transzkulturális szükségszerűség".17 Az idő csakis narratív módon férhető hozzá a tapasztalás számára, a narratíva pedig végső soron az időtapasztalat közvetítő átírásával teljesítheti be küldetését. Ha ezt - Ricoeur intenciói ellenében - szó szerint vesszük, valahogy így: narratíva idő, megnyílik a dolog Lyotard iménti, látszatra gyökeresen ellenkező a narratíva feledtető funkciójára vonatkozó tanulsága felé. Az elbeszélés nem jelenti az időt, hanem a cselekményszövés (valószínűségeinek és váratlanságainak) menetében igénybe veszi, magának az időnek a megtapasztalása, s nem pusztán annak közvetítője, a mimézis III nézőpontjából úgy is mondhatnánk, hogy „magát az időt tanuljuk olvasni visszafelé".18 (b) A második mozzanat megragadásához - csupán az érthetőség kedvéért - kicsit megint körülményesen kell fogalmaznom: a mimézis III, vagyis az idő refigurációja, egy olyan időtapasztalásnak a mimézis II konfiguratív közvetítése általi újraértése, amely már a mimézis I, az idő prefigurációjának síkján jelen volt. Még egyszer, másképp: A mimézis III síkján refigurált időtapasztalat a narratíva befogadásával „az élet, a cselekvés és a szenvedés alkotta homályos háttér[be]"19 helyeztetik vissza, vagyis éppen abba az egyéni életbe, ahonnan prefiguratív időtapasztalatként kivétetett. Arisztotelész terminusaival szólva a pragmak alkotta praxiszt utánzó-egyberendező müthosz végül is a pragmak világában, világon és időn belül nyer értelmet. Erre később még visszatérek. Addig is Lyotard és Ricoeur téziseit körülbelül így összegezném: Az élet miértjeiben és hogyanjaiban való eligazodáshoz szükséges kulturális kompetenciák kitüntetett létformája a narratív módon történő hagyományozódás illetve performancia. A narratív tudás referenciája - anélkül, hogy túlságosan strapálni akarnám Heidegger terminusát - az 14 „Valószínű", írja Szegedy-Maszák Mihály, „hogy [...] található olyan értekező, aki Paul Ricoeurnél több joggal tarthat igényt eredetiségre, azt azonban bízvást lehet állítani, hogy korunk nem ismer még egy gondolkodót, kinek látóköre olyan sok tudományágra terjedne ki, mint az övé." Szegedy-Maszák Mihály: „Utószó", In: Paul Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Budapest (Osiris) 1999, 413-424, 423. o. 15 Paul Ricoeur: „A hármas mimézis", Ford. Angyalosi Gergely, In: Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Budapest (Osiris) 1999, 255-309, 255. o. 16 I. m. 274. o. 17 I. m. 255. o. 18 I. m. 280. o. 19 I. m. 256. o.