Jelenkor, 2001. január-június (44. évfolyam, 1-6. szám)

2001-04-01 / 4. szám - Anghy András: Egykedvűen: Gellér B. István: A növekvő város

ció, mely által valóság és művészet, tudomány és művészet viszonyainak feszültsége ge­nerálódik. Természetesen itt sem lehet cél a felkínált asszociációk kimerítése, a téma könyvtárnyi irodalma ezt amúgy is lehetetlenné teszi. A fikció kérdése a tudományokban, mint például a történettudomány vagy a kultu­rális antropológia, hangsúlyozottan ismeretelméleti problémaként vetődött fel, melynek szubjektív vélemény és objektív ismeret, irodalmi alkotás és tudományos narratíva ha­tárvonalának meghúzhatósága jelenti a tétjét. A teoretikus kérdés arra irányul, hogy mennyiben nyelvi fikció a történelmi leírás, vagy milyen módon reprezentáció egy má­sik kultúra diszkurzív értelmezése.18 De tudomány és művészet műfaji mezsgyéinek ki­­rojzosodása része annak a tágabb problémának, mely a valóság általános fikcionalizáló­­dását jelenti. Odo Marquard szerint 19 a fikció régen megbízhatóan definiálhatta a művé­szetet, ma viszont, amikor drasztikusan áthatja a realitást, már nem. A művészet össze­­téveszthetővé, helyettesíthetővé vált a valósággal, így a fikció nemcsak a művészet attri­bútuma immár, hanem a valóságé is. Ezért a művészetnek, ha nem akarja, hogy a realitás bekebelezze, antifikcióként kell meghatároznia saját magát. Ezzel persze Marquard csak jelezte, de nem oldotta meg a problémát, hiszen csupán egy ellenfogalmat alkotott, mellyel a művészet fikció általi meghatározásán belül maradt. Antifikcióként a művészet karaktere éppúgy elmosódó, mint fikcióként. Ez­ a probléma Gellér B. Istvánnál lényegivé válik, s szinte emblémaként rajzolódik elő. A fikció, említett jelenkori elgyengülése miatt, nem képes rá, hogy határozottan jelöl­je a kontúrokat, legfeljebb az egykori kontúrok emlékét idézheti fel. Nem elhatárolja a „Növekvő város"-t, hanem szétmossa körvonalait. S ahogy művészet és tudomány hatá­rai a „városon belül", úgy a „város" egésze és a valóság határai is elméletileg eltörlőd­nek. (Hasonlóan a modern nagyvárosok említett raszteréhez, mely bizonytalanná teszi a közte és saját természeti környezete közti választóvonalat.) A fikció immár nem garanci­ája a művészetnek, nem „szavatol a lady biztonságáért". 4. Az egyes - motívumokként megjelenő - szimbólumok jellemzője ugyanaz az általános­ság, az említett módon, formailag és elméletileg határolatlan többértelműség, amely mint ősi jelképeket egy kultúrtörténeti képeskönyv illusztrációjává és a befogadó közön­ség széles rétege számára érthetővé teszi őket. Otthonos, kényelmesen berendezett világ ez, melyben mindenki gond nélkül eligazodik. A piramis, a háromszög, a hajó, a tojás vagy a labirintus motívumának szemantikai tartományát a kontextus nem szűkíti, ha­nem nyitva hagyja, csupán „lehetséges értelmet ad lehetséges jeleknek".20 A „város" egé­szét légifelvételként, térképként, a tárgyakon következetesen visszatérő elemként, mint­egy „leitmotiv"-ként szimbolizáló spirál pedig mintha - legáltalánosabb, poliszemanti­­kus jelként - mindezen szimbólumok általánosságát is szimbolizálná egyben. Itt most - számos Gellér B. István művét elemző íráshoz hasonlóan - egy hosszabb résznek kellene következnie a labirintusokról általában, én azonban város, labirintus és spirál összefüg­géseinek értelmezésére Paolo Santarcangeli ismert és népszerű könyvéhez irányítanám 18 Ld. pl. Hayden White: „A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás", Heil Tamás (ford.), in: uő.: A történelem terhe, Osiris-Gond, Budapest, 1997. 68-102. o., vagy Clifford Geertz: „Elmosódott mű­fajok. A társadalmi gondolkodás átalakulása", Kovács Éva (ford.), in: uő.: Az értelmezés hatalma, Századvég, Budapest, 1994. 268-304. o. 19 Vö.: Odo Marquard: „Kunst als Antifiction", in: uő.: Aesthetica und Anaesthetica, Ferdinand Schö­ning Verlag, Padeborn, 1989. 20 Ld. Gellér B. István ózdi kiállításának katalógusa, I. m.

Next