Jelenkor, 2001. július-december (44. évfolyam, 7-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám - Milbacher Róbert: "S mi vagyok én, kérded...": Az Arany-önéletrajz narratív rétegei
Az (ön)életrajzírás nehézségeiről Arany János halála után nem egészen egy évvel (1883-ban) jelenik meg sógorának, Ercsey Sándornak a költőről szóló emlékirata (Arany János életéből), amelyet - mondhatni, természetszerűleg - Gyulai Pál lát el bevezetéssel. Gyulai Ercsey művét a hiteles forrás státusával tünteti ki, amely valóban közelebb viheti az olvasót a költő életének megértéséhez. Amikor Gyulai hitelességről beszél, akkor Ercsey művét a magától értetődő adat, tény stb. funkciójával ruházza fel, megkülönböztetendő a „vitázni", „cáfolni", „igazolni" hivatott életrajzírói narratívától, amely szerinte szükségszerűen torzít: „egy szóval [Ercsey Sándor] nem kíván életrajzíró lenni s megelégszik a hiteles följegyző szerepével. Mindenesetre nem henye kérdés: várjon [sic!] valamely kitűnő férfiút nem hívebben rajzolnak-e művei, levelei s a róla írt hiteles följegyzések, mint a kidolgozott életrajzok, mikor az író bizonyos eszmék szerint csoportosít, fejteget, színez s néha egészen más világításban mutatja fel az egyént, mint amilyen volt, vagy túleszményítve vagy túlegyénítve. A művelt levelek s hiteles följegyzések alapján magunk is megalkothatjuk az illető egyén hű képét, ellenben az életrajzíró könnyen megigéz s félrevezethet bennünket rajza elevenségével s dialectikája erejével."A Gyulai végső soron tehát kritikával illeti az életrajz-írást, amennyiben az nem felel meg annak az elvárásnak, hogy úgy mutassa föl tárgyát, „mint amilyen volt". Az életrajz-írás elégtelenségét Gyulai az eszmék szerinti „csoportosítás", a „fejtegetés" és a „színezés" technikáinak szükségszerű használatából eredezteti, amelyek a vita, cáfolás, igazolás processzusában játszanak fontos szerepet. Más szóval Gyulai a személy valóságosságának elvetését érzékeli abban a kódban, amelyet az életrajz megkonstruálásának szükségképpeni velejárójának tekint. Gyulai az életrajzzal szemben a „hitelesség", valóságosság biztosítékát azokhoz az elbeszélésekhez köti, amelyek vagy egyenesen magától az életrajz szubjektumától erednek, vagy pedig az adott szubjektummal személyes kapcsolatban lévő kortanútól („hiteles följegyzőtől") származnak. Hayden White terminológiáját kölcsönvéve,5 Gyulai a „tények", vagy „adatok" szövegcsoportjának leválasztását és meghatározását végzi el, amelyek egyrészt „önmagukat mondják", vagyis mindenfajta narrativitástól mentes valóság illúzióját keltik; másrészt pedig olyan nyersanyagként funkcionálnak, amelyek cselekményesítésével szerzője értelmezését és ideologizálását végezheti el az életrajzíró. Gyulai pontosan tudja ugyanis, hogy az életrajz diskurzusa nem egyszerűen az alany bemutatását szolgálja (mintegy a portréhoz, fotóhoz hasonlatosan), hanem - a legenda narratívájától meghatározottan - annak olyan funkciót tulajdonít, amely a szubjektumot nem mint személyt, hanem mint valamely szakralizált szerep betöltésére alkalmas figurát/álarcot mutatja fel. Az 1855-ös önéletrajzi levél (a továbbiakban: Önéletrajz) Gyulai felkérésére egy olyan kiadvány számára készült, amely katalogizálni hivatott a különféle szereplőket, akik részesei a „társas" (társadalmi) életnek, másképpen mondva: a társadalmi nyilvánosságnak. Arany életrajzának szerepe ebben a katalógusban egyrészt a nyilvánosság előtt már ismert, különféle irodalmi szövegek által körülírt „üres helyként" funkcionáló 4 Gyulai Pál: „Előszó", in: Ercsey Sándor: Arany János életéből, Budapest, 1883. IV. o. 5 Hayden White: A történelem terhe. Előszó, Braun Róbert (ford.), Budapest, 1997. 21. o. 6 Vö.: Michel Foucault: „A diskurzus rendje", in: Holmi, 1991/7. 7 Éppen Arany 1855-ös életrajzi levelével kapcsolatos az „örökségért" folytatott vetélkedés első állomása, miszerint Toldy Ferenc, aki Gyulaitól megkapta Arany levelét, hogy ő is készítsen belőle életrajzot a Kézikönyve számára, a levelet soha nem adta vissza jogos tulajdonosának, halála után az Akadémiához került. Vagyis az ereklye státusával tüntették ki a kritikusok Arany levelét, amelynek birtoklása mintegy a szent hagyományának ápolására is jogosítványul szolgálhatott.