Jelenkor, 2002. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)
2002-05-01 / 5. szám - Csűrös Miklós: "Bízzák ránk, miről és hogyan akarunk írni.": Csorba Győző: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok
jait akarom birtokba venni. (...) Az élet állandó, ha szabad így mondani: örök, időhöz nem kötött problémái érdekelnek leginkább. (...) S a mai embernek is van mondanivalóm. A lélek nemesedésére, az emberek egyéni problémáinak megoldására bizonyára ez a költészet is hat." Korszerű poétikai gondolkodásra vall, hogy Csorba jószerével a befogadásesztétika elterjedése előtt számot vet a költő és az olvasó, pontosabban: egy költőtípus és a hozzárendelt, vele egy húron pendülő olvasóréteg összetartozásának kérdésével. Alaptétele (a költői individualitás tisztelete, a poétikák árnyalatos sokféleségének kívánalma) a befogadó közeg változatosságának, tarkaságának föltételezésével van kapcsolatban. „Egy megfoghatatlan olvasótáborra - vagy szerényebben: olvasórétegre - kacsint félszemmel minden író, amikor tollat vesz kezébe", írás közben ő is e láthatatlan tekintetek villanásait érzi magán. Hogy miért ír, vagyis „mi okból", azt lírai alkatával magyarázza: „belső készségből, pszichológiai, sőt biológiai szükségből." De hogy „mi célból" ír, milyen „közszükségletet" elégítenek ki versei, arra bonyolultabb válasza van. „A költő meglát, megismer és megnevez"; másokat szegényítene, ha nem mondaná el, amit saját sorsa, szíve és agya jóvoltából egyedül csak ő tudhat. E tudást már csak azért is meg kell osztania másokkal, „mert az emberi egyéniségek roppant színes változatosságában nyilván születnek velem rokon egyéniségek is". A nyitott és tág olvasóközönségen belül egy olyan szűkebb, az átlagosnál fogékonyabb, személyesen megérintett befogadói csoportra gondol, amely belső alkati rokonsága, szellemi affinitása, önkéntelen szimpátiája miatt kiváltképpen az ő szavait igényli, az ő igéjére számít. Nem szokványosak Csorba alkotáslélektani önmegfigyelései sem. Sok nagy költő nyilatkozott arról, hogy a vers születését belső akusztikai élmény előzi meg, „a dallamból fejlődött mintegy a gondolat", írja Arany és idézi Weöres. Csorba alkotásmódja eltér ettől a típusétól (természetesen az övének is hatalmas előtörténete és rokonsága van): „Határozott élmény nélkül nem tudok írni. Valami egészen konkrét eseményre, tapasztalatra, hatásra okvetlenül szükségem van. (...) Fantáziám csak úgy tud kisarjadni, ha gyökereit valami módon a valóság talajába ereszti." Ha az így keletkezet verscsíra megvan, „utána következik az elmélkedés", amelynek fájdalmasan és agresszívan jelentkező velejárója az időélmény, s a visszamenőleg és előre egyforma intenzitású „idő-klausztrofóbia". A tárgyias szemlélet meg a koncentrált gondolati és lelki meditáció fokozatain túl az időnek ez a mámorító és döbbenetes ihlete röpteti a Csorba-verset egy másik, magasabb síkra. De nem mímeli a mámort, a leírt szót értelemmel ellenőrzi, a „szikárságot" többre becsüli a „szóművészetnél": „Még szavakat sem szeretek leírni anélkül, hogy már át nem éltem volna őket." Más költőket ritkán bírál írásban (szerkesztőként, szóban jóval szigorúbb volt), de ha mégis, akkor rendre a pózt, a modort, az üres divat követését kárhoztatja, „a vers valódi anyagait" hiányolja. A Magyar irodalomtörténetről körvonalazott személyes látomást ígér az utolsó fejezet címe, és ha nem iskolás tankönyvi szinopszist, hanem töredékességében is a teljes élményt fölvillantó beszámolót keresünk, akkor jó helyen kopogtatunk. Szépprózai alapművekről aránylag kevés szó esik, s jellemző, hogy a gyors autonóm emlékezetben a Don Quijote, a Gulliver, Az eltűnt idő nyomában bukkan föl először, a kíméletlen, „szívszorongató nagy líra" és a múlt megelevenítő fölidézése. A magyarok közül Krúdy és Móricz asszociálódik hirtelenjében; máskor - az elfelejtett írók, a kiadói adósságok rovatában - Török Gyula, Péterfy Jenő, Justh Zsigmond. A műfordítói életmű hozadékából Janus Pannonius, de főleg Goethe Faustjának II. része bizonyul a személyes líra tartós belső táplálójának. Sok nyilatkozat erősíti meg, hogy a költői fejlődés útján a szembetűnő, elkülöníthető szakaszokat Csorba számára a Petőfi, Ady és József Attila költészetében való elmélyedés tagolja, az igazi önmagára találás heuréka-élményével azonban a Weöres-líra megismerése ajándékozza meg. Zavarba ejtő meglepetésként éri, amikor egy ankéton 572