Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2004-07-01 / 7-8. szám - Selyem Zsuzsa: Glissando: Láng Zsolt bestiáriumairól
Amiből egyelőre annyi látszik, hogy az ég, a levegő alapelemében a múlt, a befejezett múlt történik (a regény centrális figurái meghalnak abban a régmúlt 16. századokban), a tűz-víz alapelemhez a jelenné tett múlt társul. (Ergo, logikus az volna, ha a negyedik könyv, a föld alapelemében a jövővé vált múlt legyen. A legfélelmetesebb, kedves olvasók, ezek szerint még hátravan.) Az Időlátó című Láng-szövegben Oedipus történetével az emlékezetfelejtés oximoronalakzata bontakozik ki. (A magyar nyelvben nem létezik ez a szó, Láng sem írja le, a német nyelvben, amely az Időlátó talált kéziratának helyszínéből, a bécsi Strudthoflépcsőből következően a történet kontextusa, a német nyelvben van hasonló szerkezetű kifejezés, a Hassliebe.) „Oedipus" kézirata azzal kezdődik, hogy anyja második nevét az Emlékezet istennőjétől kapta, Mnémosynétől, és legszebb meséi is Mnémosyné lányairól, a Múzsákról szóltak, „akiknek megvolt az adományuk, hogy a Feledés édes dalaival vigasztalják a gyászolókat". (A szomszéd nő, 5.) Az anya történetei révén az emlékezet felejtéssé válik, Oedipus viszont egy kocsmai sérelem miatt elindul, hogy a felejtést emlékezetté tegye. Van-e jelentősége annak, hogy Oedipus a Mnémosyné lányairól szóló felejtő meséket nem az igazi anyjától hallja? A nem igazi anyát identifikálják-e azok a történetek, melyeket az emlékezetfelejtésről mond Oedipusnak? Freud felől túlságosan is nyilvánvaló, hogy az Oedipus-szindróma sarkalatos pontja a „nem igazi anya". Az anya, aki megvonja magát. De van-e a Mnémosyné lányairól szóló feledtető meséknek szerepe abban, hogy a mesélő „nem igazi"? Mi az emlékezetfelejtés-mesék szerepe abban, hogy Oedipus elindul a múlt feltárásának számára iszonyú következményekkel járó útján, melyeken mindazt megteszi, amitől menekül? Oedipus életútján a múltban elhangzott jövő történik meg. Láng Zsolt Freud emblematikus Oedipus-értelmezését jeleníti meg, anélkül, hogy annak a szabadságra vonatkozó siralmas konzekvenciáit problematizálná. Szépirodalmi műről lévén szó ez nem kritikai észrevétel, pusztán leíró - különben is. Láng szövegében Oedipus az idő, a történet, a mese kérdése felől érdekes. Rejtett Borges-Hérakleitosz-idézet révén - „Nézem a folyót, mely idő meg víz" (J. L. Borges: Ars poetica) - azt a választ sugallja, hogy az idő eszerint folyó mínusz víz. Nem sok. De nem ezt az aritmetikai műveletet hajtja végre Oedipusa, hanem a másikat: a folyóból vonja ki az időt, hogy megkapja a tengert, a nászt a nővel, akiről utóbb, sajna, kiderül a múlt, hogy Iokasté nem más, mint a megjósolt anyja. Láng verziójában Oedipus tragikus vétsége a tengerezés, a szerelem mint „megállt idő"-klisé, múlt és jövő egymásba omlása. Útja, amitől ő Oedipussá, az emberiség kollektív emlékezetének Oedipusává válik, ebben az elbeszélésben az idő megtapasztalásának útja, önmaga fölismerése a négy lábon közlekedő gyermekben, a kétlábú felnőttben, a botra támaszkodó (és nem a dagadó nemi szervű) öregemberben. Freud a történetet univerzalizálta, minden emberi viselkedés magyarázóelvét látta benne. Láng a már egyetemesített történetet megpróbálja individualizálni, visszatenni a történetbe az időt a „talált kézirat" fikciójával, aminek a segítségével két (három) elbeszélőt nyer: az egyik az egyes szám első személyű Oedipus, a másik az egyes szám első személyű narrátor, aki (Doderer) Strudthof-lépcsőjén úgy dönt, hogy közreadja Oedipus történetét. A múlt csak személyek (vagy személyesre kitalált narrátori szerepek) számára hozzáférhető - ebben különbözik a Bestiárium második-harmadik kötetének pszeudopárbeszéd-konstrukciója az első kötet pszeudo-mindentudó narratívájától. Az ég madarai narrátora rejtett, úgy tűnik, mindent lát és tud a klasszikus értelemben - Láng könyvében viszont ez nem valamiféle visszaesés egy régimódi mesélési stílusba, nem reflexióhiány, hanem a tetralógia-koncept precízen kitalált első fázisa, amikor is az ég madarai által körüllengett történet a befejezett múltban játszódik. Azért nevezem ezt a narratív technikát pszeudomindentudónak, mert - és ez a második-harmadik kötet megjelenésével sokkal tisztábban látszik, mint nélküle - a mesélő ugyan egy percig sem hezi