Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám - Mikola Gyöngyi: A szerelem ideje (Villányi László: időközben)
lehetőségekről van szó, ahogy mondani szokás, hanem az énvesztés, az én-rombolódás tapasztalatáról, egy (vagy több) olyan történetről, melyek párhuzamosan nem történnek velünk egy másik (virtuális) téridőben, választásaink másik oldaláról, amelyet az idő iránya által determinált valóságfelfogásunk réseiben, töréspontjain keresztül érzékelünk. Villányi „időközei" a személyes időtudatba engednek bepillantást, olyan időtapasztalatba, amikor az idő nem tagolódik világosan múlt és jövő tartományaira, hanem a megélt és az eljövendő állandó interferenciában van egymással: „eljövendőnek gondolta emlékeit", vagy „ a folyóba merültem, bőrömhöz ért a hínár. Mint majdan halad". Ezek a tudati koincidenciák különböző módon állhatnak elő: az egyik ilyen jelenség az álom: „ álmában almát evett, s reggel / almaszagúak voltak ujjai"; „megéled-e más álmában elmaradt életed". Az álom ideje belép az éber időbe, de nemcsak az ember saját álma, hanem a szerelmesek, az egymással szoros kapcsolatban állók, de még az idegenek álmai is. Akárcsak az emlékek, különösen azok az emlékek, amelyeknek, úgymond, nincs is valóságalapjuk, hiszen arra is emlékezhetünk, amit megtehetettünk volna, szerettük volna megtenni, de egy adott pillanatban mégsem tettük meg: „fekete hajcsat. Emléke egy meg sem történt érintésnek" . Az eltérés a fizikai valós idő és a képzetes idő között mutatkozik, a mérhető, egyirányú idő, és a pszichológiai, mindenkinek másképp múló relatív idő között: „állt a kapuban, mint egy tran- /zitváróban, ahol mindenkinek / más időt mutat az órája, téli- / kabátban ácsorog az északról / jött, rövidnadrágban aki a tró- / pusokról..." Nem véletlen természetesen, hogy az álmok és az emlékek leggyakrabban a szerelemhez kötődnek, hiszen Villányi számára az idő titka egyúttal a szerelem titka is. Akárcsak Ottliknál, A Valencia-rejtélyben, ahol a főszereplő fizikus azt igyekszik bebizonyítani a barátjának, hogy a mi anyagi világegyetemünknek nem része a szerelem (pontosabban az az érzés, amit ő Drétának hív), következésképpen nem is semmisülhet meg vele. „Amit érzel, nem hipotézis - mondja. A megléte mindig kétségtelenebb, közvetlenebb valóság lesz, mint az anyagi világé. (...) A mi fizikánk csak azt tudja használni, ami mérhető. Holott amit látsz, hallasz, tapintasz - minden érzékelésünk -, több: mindegyik tele van (sokféle módon) nem mérhető, pontatlan, de a tapasztalat mérhető velejáróinál hitelesebb, valóságosabb, lényegesebb érzelmi tartalmakkal." Ezeket a személyes érzelmi tartalmakat a dolgok (például a harangszó) „szekszeppiljé"-nek nevezi - s épp a dolgok, az egyszerűnek tűnő, hétköznapi, ismétlődő dolgok „szekszeppilje" az, ami Villányit is foglalkoztatja. „minden időben van" - szól Villányi kötetének első bejegyzése. Kétértelmű kijelentés, mert jelentheti, hogy minden az időben zajlik, mindennek van idő-dimenziója, és azt is, hogy minden, ami történik, jókor, „éppen időben" történik. Mindkét lehetséges értelmezés lerombolódik, cáfolódik a többi bejegyzés által, mert amint láttuk, az érzelmek síkján lehetségesek „időn túli tájak is", ahol éppen azok az események zajlanak, amelyek nem történtek meg, amikor pedig „itt lett volna az idejük". Az én identitása a köztes időben, a szerelem hiányában szinte cseppfolyóssá válik, mint az az úton lévő folytonos mozgásban van, várakozik a találkozásra, a megérkezésre egy olyan emberrel egy olyan városba, ahol az ember azonos lehet önmagával, mint gyermekkorában, ahol nincs a köztes lét állandó eltérése: „nap nap után a fekete macská / hoz várakozva ment. Mintha ő / feküdne az ablakpárkányon, / valaki jöttére várva, s ha nem / nyújtózkodik a szokott helyen, / máshova rejti az eső, akkor / maga a hiány". Karátson Endre Villányi előző könyvéről, a Vivaldi naplójából című kötetéről írva pontosan érzékeli, hogy Villányi költészetében (tegyük hozzá a kortárs magyar irodalomban szinte egyedülálló módon, inkább franciás érzékenységre vallóan) a szerelemnek valami abszolút pozitív, tiszta, már-már szakrális értéke, jelentősége