Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2004-12-01 / 12. szám - Méhes Károly: A mosolygó angyal (elbeszélés)

magam, hogy megvagyok, semmi gond, ne izguljon se Thierry, se Sophie, láthat­ják, hogy velem igazán nem kell törődni, hisz arra ott van a két gyerek... Sophie nem is sokat törődött, zöld szemével végigmért, a szája sarkában ugyanaz a mosoly bujkált, mint esti találkozásunkkor a pelenkákkal körbedo­bált fürdőben, amikor semmi mást nem gondolhatott, mint hogy na, Thierry, aranyapám, gratulálok ehhez a te Tvvadarodhoz. Hátul a két gyerekkel, a nagy Citroennel nekivágtunk a reggeli párába burko­lózó tájnak, a szomszéd falvaknak. Előbb az iskolás Didier ugrott ki egy sarkon, majd néhány kilométernyi kacskaringó után Gilles is eltűnt apja kezén egy ko­mor, szürke kőfal mögötti óvodában. Amikor már csak ketten maradtunk, Thierry még borúsabb lett, mint eddig. Lassan vezetett, de mintha még így is elvétette volna a kanyarokat, az ideális íven túlhaladva hirtelen mozdulattal rántotta utána a kormányt, aztán persze korrigálnia kellett, csak úgy dülöngéltünk ide-oda. - Szép ez a vidék, tetszik - tettem egy óvatos megjegyzést. - Mindig erre vágytam, a falusi életre - mondta mély meggyőződéssel Thierry. - Egészen más ember leszel itt. Elfelejtesz minden marhaságot, ami a városban rád telepedik. Láthattad, reggel ott volt a kilincsre akasztva zacskóban a friss baguette, croissant, házhoz hozza a hentes a húst, hetente egyszer bekö­szön a halas. Vetélkednek a gazdák, kinek a pezsgőjét kóstoljam meg azon a hé­ten. Itthon vagy, képes vagy elhinni, hogy a falu a családod. - Elhallgatott, gu­rultunk némán egy kilométert. - Lassan kiismered a titkaikat is. Ami, mi tagadás, nem mindig felemelő. Egész családok nem beszélnek egymással, mert az egyikük dédnagyapja egy száz évvel ezelőtti bálon titokban csókot lopott a másik dédnagymamájától... A lelkek, amikor egymásnak feszülnek, tudod. Újabb csöndes dombok következtek, az októberi táj bambuló színeivel, a le­szüretelt, csupasz szőlőtőkék, melyek terméséből máris erjed a champagne. Aztán Thierry megint megszólalt. - Igazából egészen máshová vágyom. - Hová? - Egy hideg országba. - Hidegbe? - Igen. Sziklák, jég, hideg. - Az jó? - Nekem jót tenne, érzem. -És...? - Semmi és. Még a világon semmit se tettem érte - Thierry megint rám nézett, de már nem szigorúan, inkább bűnbánóan, mintha bocsánatot kérne tőlem. - Semmit, érted? - Értem. Pedig egy fenét értettem, a hidegnél semmit sem utálok jobban. „Egy hideg ország" - mi az, lelki utazás, bele a vegytisztába, az élesbe, a metszőbe, ahol minden kemény, de tapintható, éle van, lezárt? Ahol nincs hentes, halas, se croissant. Se Sophie, se gyerkőcök, se senki más? Nem sokat töprenghettem mindezek fölött, mert Thierry továbbszőtte a vá­gyairól szóló vallomását.

Next