Jelenkor, 2006. július-december (49. évfolyam, 7-12. szám)

2006-07-01 / 7-8. szám - Lábass Endre: Kokas és Neptun: A Neptune Street-i börtöncella

még régebbről, vagy már csak ilyen, beállt. Akkor kár bele minden keresztkérdés, csak összekutyulódik az agya neki. Elizabeth Baker, a szolgálólány Betty, megesküdött a tükörre a Magisztrátus előtt. - Esküszöm uraságotoknak, görbüljek meg, hogy itt ez éppen az a tükör, már csak tudom, szinte még benne vagyok, és nézem magam. Ann Baker következik, eskü alatt. - Harriet Wilsonnál lakom, szeptember elsején reg­gel hét körül értem haza, az utcai ajtó tárva-nyitva állt, a fogadószoba ajtaját is nyitva ta­láltam, ki-bejárt a szél, bezártam jó alaposan mindent, hát, uram fia, akkor láttam, hogy eltűnt az a gyönyörűséges tükör lentről. — Ez az a tükör?­­ Nem esküszöm rá, uram, nem esküdhetem, kérem, hamisan, mert hát nagyon meglehet, hogy ez egy hasonló másik. So­sem tudhatjuk. Olyan egyformák, ugye, mind­ezek a tükrök, bármellyiket nézem. A gyanúsított védekezése. - Teljesen ártatlan vagyok a bűnbe, mellyel megvádolnak itt. Éppen áthaladtam a Neptune Streeten, kissé elfáradtam, hát az Ann Baker az ajtóban állt, és kérdezte, bemegyek e hozzá, és riszálta a farát - tetszett látni -, hát beszélgetésbe elegyedtünk, ugye, csakhogy ám a Harriet Wilson is a közelben állt, azt­ hallotta a hango­mat - ő úgy szokott nevezni, Mó, drága Mó, igen nagyon bánatosnak látszott aznap este, azt mondta:­­ ó, Mó, drága Mó, nagyon szomorú vagyok, elmondom neked, ne legyél szomorú, reggel postakocsira kell szállnom, már össze is csomagoltam, mert holnap férj­hez megyek. Rengeteget költöttem rá már addig, mindenemet, hát elbámultam szerfölött, és csak hallgattam egy ideig, kicsit könnyes lett a szemem. Lefelé néztem, mintha elgon­dolkoztam volna. Aztán összeszedtem magam, és azt mondtam neki: - Harriet, nem gon­doltam volna, hogy így elbánsz te énvelem, nem is tudom, mi lesz velem, de ha már ez az utolsó esténk együtt, isten neki, legyünk még utoljára együtt boldogok - és ezt őszintén mondtam, és bementem hozzá, és egész álló éjszaka együtt iddogáltunk mindannyian, és nem is volt hiba a jókedvben egészen kettő óráig, na, szóval hajnalig - az összes palack sö­tétszemű lett. A gyanúsítottról mestere, akinél tizenkét éven át dolgozott, és még hat megbízható személy - akiket pontosan megnevezett, és akiket becitáltak - mind azt állítják, kiváló jel­lemű. Nagyon bólogatnak, és látszik, hogy megmakacsolták magukat. Kiállnak mellette, csupa dolgos férfi, tollhegykészítők, ellene csak nőszemélyek állítása szól. Elizabeth Bakerhez szigorú tekintettel: - Mit csináltál az ajtóval, miután gazdasszo­­nyod aludni ment? - Bezártam, uram, kétszer ráfordítottam a kulcsot és bent hagytam a zárba. - Mennyi volt az idő? - Tizenkettő körül járt, uram. - Verdikt: A gyanúsított ártat­lan, a tükör pedig a nők lelke - ez az ítéletem. És mivel semmiféle - bármilyen kopott - tükröt, épp ezért, a helyéről elmozdítani nem szabad - míg csak nők laknak abban a ház­ban, a tükör körül -, Mózes büntetése, ha mégoly ártatlan is, az legyen, hogy a Kokas és Neptunba ahány nő ott lakik, annyi tükröt vigyen, és mindegyiket éjszaka, és ahányszor csak akarják az asszonyok, aludjon ott náluk, még ha holtfáradtan is ér oda, mert nehéz volt a tükör. Mert az asszonyok számára minden, de minden az ördög szekere sarkán ülő tündér világnak tetszeni. Vezessék el őket, és hozzák be a következőt. Mózesnek még csak annyit az ítélet enyhítéseként, hogy ő is megnézheti magát. 721

Next