Jelenkor, 2007. január-június (50. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 3. szám - Tóth Orsolya: Olimpia után: Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Toldy előszeretettel hivatkozik a tacitusi „sine ira et studio", a harag és részrehajlás nélküli történetírói magatartás mintájára. Bajza azonban megkérdőjelezi ennek lehetőségét, cáfolva azt, hogy az elbeszélésből eltüntethetőek lennének a személyesség nyomai, Szalay László pedig egyenesen azt állítja, hogy Toldy a legpártosabb szerzők egyike, munkái tele vannak irodalmi és politikai szimpátiával és antipátiával. (599) Nem volna jó persze e példákból azt a következtetést levonni (mintegy a történeti stúdiumok legitimációjának kényszerével), hogy lám, már századokkal ezelőtt elmondták ugyanazt, amit később „csak" újra felfedeztek, ami hermeneutikai szempontból nyilvánvaló képtelenség. (Dávidházi nézőpontja távol is áll az efféle leegyszerűsítéstől!) Ám tanulni igen sokat lehet mindebből. A továbbiakban röviden Toldy (jórészt Dávidházi által interpretált) irodalomtörténeti módszereszményét és elbeszélésének szerkezetét vetném össze Dávidházi könyvének hasonló aspektusával. Az ilyen típusú vizsgálódásnak rendszerint az a kritikai funkciója, hogy az összehasonlítás és tükröztetés segítségével rámutasson a vizsgált szerző teóriájának „vakfoltjaira". Ebben az esetben azonban nem erről van szó. És nem csak azért, mert Dávidházi gondolatmenetét rendkívüli reflektáltság jellemzi, hanem azért is, mert a szerzőtől idegen az irodalomtörténeti tradíció teljes leépítésének heroikus vágya, annál is inkább, mert tisztában van ennek lehetetlenségével. Erre példa lehet az a különösen izgalmas gondolatmenet, amelyben Dávidházi a szerző személyében megtestesülő egység elvének folyamatos jelenlétét érzékelteti egészen a kortárs alkotók életművét feldolgozó monográfiasorozatig, arra keresve a választ, hogy honnan származik a manapság oly sokat kárhoztatott beidegződés, melytől egyikünk sem szabadulhat meg teljesen. (285) Amikor tehát összevetem Toldy és Dávidházi elbeszélésének szerkezetét, azt azzal a nem titkolt szándékkal teszem, hogy képet kapjunk róla, mely pontokon bizonyul folytathatónak az irodalomtörténet-írás Toldy által művelt típusa. Előre kell persze bocsátani, hogy Dávidházi munkája metatörténeti, míg Toldy munkái történeti jellegűek, ám mindkettőből kirajzolódik egy nagyívű narratíva. Nézzük először Dávidházi nyomán Toldyét. A szerző javaslata alapján érdemes Toldy elbeszélésének irányára, kezdő- és végpontjára fókuszálnunk, mivel „egy szépirodalmi vagy tudományos nagy elbeszélés egészének rendező elvét, illetve történetformálásának teleologikus (célelvű) jelentését gyakran a záróbekezdésből érthetjük meg. Ha ezt összehasonlítjuk (az előrebocsátott másnemű bevezetőt kihagyva) a történeti főrész első bekezdésével, kitűnik honnan hová jutott a történet, a közbülső szerkezet vizsgálata pedig megvilágíthatja a célirányt." (670) Honnan hová tart tehát Toldy irodalomtörténeti főműve, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelen korig rövid előadásban? Ezt olvashatjuk az elején: „A magyarok őskora ázsiai életek homályában vész el."12 Dávidházi szerint a rá következő mondat a cselekményt előre összefoglaló eposzi expositio mintájára végigkíséri a magyarok útját az írott történelem kezdetétől a honfoglalásig, hogy utolsó tagmondatában majd az elbeszélés jelene (és teleológiájának hallgatólagos célképzete) nézőpontjából pillantson vissza az évezredes fennmaradás nemzeti teljesítményére. De milyen végkifejlet felé tart a nemzeti sors? A könyv utolsó alfejezete valószínűleg tudatos szerkesztői számítás révén kapott kerek sorszámot (150.§) és befejezettségérzetet keltő címet (Az időszak vége). Az idézett rész így hangzik: „Az 1849. év már véres munkában találta a nemzetet; a haza egy nagy tábor vala, melynek zajában a tudományos testületek és tanodák működése megszűnt; a nem-politikai sajtó teljesen elenyészett; a régi politikai pártok a háborúban elvesztvén lábuk alatt a biztos alapot, azok hírlapjai is elhallgattak; ellenben a mozgalom új orgánumai a fővárosban és vidéken mindvégig újabbakkal szaporodtak, míg a katasztróffal ezek is eltűntek; s az oly szépen virágzott irodalom helyét 12 Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, Szépirodalmi, Bp., 1987. 23. Valamint Dávidházi i. m., 714.