Jelenkor, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-6. szám)
2009-04-01 / 4. szám - Medve A. Zoltán: Új és pszeudo
dúlnak ki, illetve amennyiben történelmiből, akkor logikájukra a via negationem érvényes. Az új történelmi regényekre a parabola- és meseszerűség, valamint az allegória jellemző; a fikcionalizálás következtében más irodalmakban gyakran használt megbízhatatlan szerző szerepe a horvát irodalomban nem tudott gyökeret verni; a horvát (új)történelmi regény szkeptikus látásmódja következtében a szerzők „mindentudók", s mindig urai a helyzetnek - a relativizálás, a kétely, a bizonytalanság, az irónia és a játékosság idegen tőlük. Az érezhetően posztmodern aura ellenére a horvát új történelmi regény inkább a klasszikus történelmi regény hagyományos elemeivel tart kapcsolatot. A klasszikus történelmi regény - poétikai szempontból - strukturális analógiákra épül, ahol az elbeszélés szinte azonos a diskurzussal, olyan metahistorikus figura, amely az egész retorikai apparátuson uralkodik, ezzel szemben az új történelmi regény alapja a strukturális és partikuláris homológia, amely allegória vagy parabola formájában jelenik meg. Az előző mindent át akar fogni és célja a totalizálás, míg a második szerényebb célokat tűz ki, s tisztában van a lehetőségeivel és a korlátaival. A klasszikus történelmi regény a historiográfiai réteget mint jelöltet, a új történelmi mint jelölőt használja, ez utóbbi esetben nem a „tiszta történelmről" van tehát szó, hanem a már preparáltról: az elmesélendő történet az új történelmi regény esetében a már preparáltat preparálja. Az új történelmi regény egyik legjellemzőbb ismertetőjegye, hogy a hangsúly nem magukon az eseményeken és az eseményekhez vezető, illetve azok következményként megjelenő szigorú - tehát a mindennapokat és a történelmileg nem exponált szereplőket háttérbe szorító - lineáris ok-oksági viszonyokon, hanem az események körülményein, hátterén és az egyénileg megélt történelmen van. Tatjana Jukic megfogalmazásában: az újabb horvát történelmi regény a múlt eseményeinek és a jelen gyakorlatának határán tartózkodik, s négy összetevőből áll: a metahistória, a tradicionális narratológia, az antropológia és a pszichoanalízis elméletei adják a regények közös alapját.4 (Jukic 2003) A nietzschei kategóriákhoz visszatérő Julijana Matanovic az írók antikvárius feladatának megtartása mellett a történelemhez való kritikus viszonyulás dominanciáját említi: az úgynevezett történelmileg gyenge szereplők megjelenését és a történelem velük való játékát tartja az új történelmi regény egyik leglényegesebb elemének. „Az ilyen regényekben azokkal a formákkal találkozunk, amelyekben a történelem a gyenge szereplőkkel játszik, s amelyek segítségével a történelem bedarálja azokat a szereplőket, akiknek a neve soha nem fog megjelenni a történelemkönyvekben." A történelmi laicizálódás azon szerzők műveinek közös jellemzője, akik kiemelt figyelmet szentelnek az események szemtanúinak és a szemtanúk nézőpontjainak; a történet szemtanújának pozíciójához mind az elbeszélő, mind pedig az olvasó, illetve hallgató is alkalmazkodik. (Matanovic 1995, 98-114.) A dokumentumok - s különösen Fabrio regényeiben az úgynevezett gyenge dokumentumok - kiemelten fontos szerepet kapnak: a korabeli nem irodalmi szövegek (leggyakrabban újságcikkek, magánlevelek, sőt korabeli ételreceptek), amelyek az elbeszélő fizikai jelenlétére figyelmeztetnek, bevonják az olvasót a történet menetébe, de egyúttal a szerző hivatalos történelemmel szembeni kételkedését is kifejezésre juttatják. Az új történelmi regény ismertetőjelei közé tartozik a szerző önpozicionálásának kérdése. A klasszikus történelmi és az új történelmi regény közti különbségeket hangsúlyozó Matanovictyal szemben (aki egyébként a szerző feladatát antikváriusként meghatározva szintén nem tagadja az új történelmi regény hagyományos történelmi regénnyel való szoros kapcsolatát) Milánja - aki Zmegaccsal együtt úgy tartja, hogy az új-történelmi regény lényegében erőteljes posztmodern attribútumokat mutató, a hagyományos törté A horvát elméletírók egybehangzó véleménye, hogy az új-történelmi regények - határozottabban, mint bármely más irodalmi műfaj bármely alkotása - mindig a jelenről szólnak.