Jelenkor, 2009. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2009-11-01 / 11. szám - Szűcs Teri: A történetmondás következményeiről
hágja át annyira, mint egy állatos képregény Auschwitzról. A műfaj mint metafora értelmezésre szorul - Kisantal így ír erről: „ Spiegelman az ábrázolási kóddal egyszerre akart utalni a jelen és a múlt közötti kiküszöbölhetetlen távolságra, valamint törekedett a múlt torz diskurzusának jelenbeli reprezentációjára [nevezetesen hogy „a zsidók kártevők"]. A Műnsban tehát a történelem nyíltan fikcionalizálódik, de éppen maga a történelem, a család története mutat rá e fikció ideologikusságára és történetiségére." (186.) Ilyen módon autoreferens szöveggesztus az állatmaszk megjelenése is a képregényben - ez újra jelzi, hogy tudatos fikcióalkotásról van szó; újra szembesülhetünk az „ábrázolás" és az „ábrázolt" közti áthidalhatatlan távolsággal. Mondhatni, itt az etikai előírás arra vonatkozik, hogy a műalkotás által felajánlott történet semmilyen módon ne azonosíttassék a holokauszt történetével. Ugyanakkor figyelmünket a magánmitológiák, családi és személyes történetek, az áthagyományozódás és a másodgenerációs identitáskeresés felé is fordítja. Kisantal mindezt egy mondatban így foglalja össze: „a Maus történelemképe elsősorban jelen és múlt ambivalens viszonyáról, az emlékezés, a személyes történet és a »felülnézeti« történelem szétválaszthatatlanságáról, valamint a holokauszt eseményét övező trauma feldolgozhatatlanságáról és ábrázolhatatlanságáról szól" (202.) - s hozzátehetjük, hogy ezt épp egy nagyon hangsúlyosan „ábrázolni" kívánó műfajban teszi, és egy olyan történetben, melynek főhőse éppen a „feldolgozás" után sóvárog leginkább. A fehér hotel, Kisantal értelmezésében, a pszichoanalízis - mint mítosz - dekonstrukciójától jut el a holokauszt ugyancsak mitologikus jelentésrétegeinek lebontásáig. A főszereplővel nem csak egy holokauszt előtti kultúra pusztul el, hanem az a belső világ is, amelyet a freudi eszközök csupán részben térképeznek föl. Lisa ekképpen „minden áldozat és az áldozatiság szinekdochéjává" válik (243.) - egyébként ezzel védelmezi művét a szerző, Thomas is, amikor megtámadják azért a gesztusáért, hogy egy élő szemtanúhoz köthető vallomást ad egy fiktív szereplő szájába. A szakralizáció kérdése újra visszatér (ahogy tette Vonnegutnál, és majd a vizsgált művek sorát záró Árnyas főutcában is), a regény mélyen ironikus kontextusában. A zárlat egy kifordított másvilági kép, mely reménytelenségével talán éppen kiolthatatlan reményvágyunkra mutat rá. A szakralitás diskurzusától, úgy látszik, a holokauszt-esemény reprezentációját nem lehet elszakítani, és e tapasztalatot igyekeznek értelmezni ironikus struktúrájukkal a vizsgált művek. A majdnem teljes mértékben kiirtott vidéki magyar zsidóság helyén tátongó űr az emlékező, történelemben élő ember számára képekkel-képzetekkel, mítosztöredékekkel, „árnyakkal" telik meg, melyek ugyanakkor nem állhatnak sem az elpusztítottak, sem pedig maga a pusztítástörténet helyébe. Ez tárul elénk Márton László sokszorosan összetett szerkezetű, ironikusan önreflexív kisregényéből. A mű emlékezeti formáink kritikája, ekképpen pedig „botrányos" gesztus, mely, ahogy Kisantal hangsúlyozza, legfőképp a magyar kultúrára, a magyar történelmi diskurzusra olyannyira jellemző mártírrá avatás ellen irányul. Az Árnyas főutca zárlatában nem a keresztény üdvtörténet, hanem az ószövetségi kollektív sorsértelmező narratívum - a Purim - fordul visszájára, egy megint csak képekben tobzódó, karneváli jelenetben. A trauma-narratívumok átalakulásának értékelése a kötet utolsó fejezetében zajlik. Meggondolkodtató Kisantal hivatkozása Jörn Rosenre, aki szerint a tradicionális elbeszélések ideje után kialakul a kritikai történelemértelmezés igénye, mely új interpretációs kereteket hoz, majd ezek is kudarcot vallanak, s ekkor „a katasztrofális-traumatikus tapasztalat nem csak a bevett értelmet, hanem az értelemadás lehetőségét is kétségbe vonja". (324.) Ekkor születnek azok a formabontó elbeszélések, melyek egyfajta „retraumatizálás" által mégis a gyászmunkának kínálnak teret. A kritikai mozzanat a vallomásos holokauszt-irodalom beszédmódját átható lineáris történelemszemléletet veszi célba - mondhatni, a holokauszt mint törés hagy nyomot a töredezett narratívumokon. Összefoglalóan: „nem csak a múltat, hanem a jelen és a múlt kapcsolatát, a szöveg létrejöttének és a 1242