Jelenkor, 2009. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2009-07-01 / 7-8. szám - S. Laczkó András: Szerkezet, funkció, történet: A magyar irodalom történetei, II. kötet: 18000-tól 1919-ig
dence; (1754) From Natural Philosophy to Scientific Discourse; (1954) On Certain Tendencies of the French Cinema stb.). A magyar munka tartalomjegyzéke ezzel szemben mind a négy elemet tartalmazza. A bal oldalon föntről lefelé haladva közli a szerző nevét, a tanulmány címét, az évszámot, végül az eseményt. Mindez természetesen elintézhető egy kézlegyintéssel is, mondván pusztán tipográfiai kérdésről van szó, aminek nincs igazán jelentősége a koncepció egészét tekintve, én azonban mégis innen indulva fejteném ki azon differenciák sorát, amelyek végül esetleg jelentős eltérésekké állhatnak össze, kockáztatva ezzel a túlértelmezés lehetőségét, de talán még ez is tanulságos lehet. Miről is van szó? Azzal, hogy A magyar irodalom történetei a szerzői nevek esetében mind pozicionálisan, mind betűtípus és méret tekintetében erősebb kiemeléssel él mint angol nyelvű mintája, mintha inkább az egyéni teljesítményt hangsúlyozná, erősítve az egyes szövegek önállóságának - amire egyébként az Hollier szerkesztette kiadvány bevezetője is kitér - érzését, ami alapvetően pozitív törekvésként értelmezhető egyfelől, másfelől viszont, mivel azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy egy gyűjteményes kötetet tart a kezében, amelynek szövegei inkább külön-külön, semmint összességükben bírnak jelentőséggel, már a kezdet kezdetén megalapozza a műfaj tekintetében többekben megfogalmazódott kételyeket. (Megjegyzendő, hogy Bojtár Endre recenziójában felhívja a figyelmet arra, hogy A magyar irodalom történetei az egyes tanulmányoknál nem közli a szerzői nevet - az Hollierféle kötet ezt az egyes szövegek után tünteti fel -, s ebben a könyv egyetlen olyan elemét véli felismerni, ami a szövegek „nemcsak egymásra, hanem egymásból következését" sugallja.)17 Természetesen az elgondolás alátámasztására találhatók érvek, akár történetiek is. Egy pillanatra felidézve a jól ismert Spenót tartalomjegyzékét, emlékezhetünk, hogy abban szerzői nevek tulajdonképpen nem szerepeltek, csupán a fejezetcímek után zárójelben elhelyezett monogramok, amelyek alapján a szerzők listájából - amennyiben azt az olvasó szükségesnek gondolja - visszakereshető a szövegrész írója. A Spenót szerkesztőinek eljárása nyilván a konstrukció egységességét, homogenitását volt hivatva kifejezni, amely az - e koncepció szerint kevésbé lényeges - egyéni teljesítmények felett érvényesült. Ebben az összefüggésben az új irodalomtörténetben alkalmazott eljárás mint a sokféleség deklarálása a szakítás gesztusrendszerébe illeszkedik. Az Hollier-féle francia irodalomtörténetben viszont a kiemelt komponensek az évszám és a tanulmány - az esemény szűkszavú interpretációjaként is fölfogható - címe. A tartalomjegyzék tehát, ha úgy tetszik, értelmezett évszámlista, amely egyfelől nem kelti azt az illúziót, hogy valamiféle megkérdőjelezhetetlenül objektív adatsorról lenne szó, hiszen erre a célra alkalmasabb lett volna az esemény leírásának, semmint egy szerzői értelmezésként kezelhető címnek a közlése a jegyzékben, másfelől viszont ezekből az „értelmezésekből" nem bomlik ki semmiféle nagy elbeszélés, hiszen az évszámsor nem tagolódik korszakokra, a címekben nem igazán történik egymásra utalás, már csak azért sem, mert azok egymással nem feltétlenül összevethető jelenségekre - műfajok, intézmények, viták, poétikai elvek, politikai csoportok stb. - vonatkoznak. Maga a jegyzék - a magyar irodalomtörténetnél jóval inkább -, a kötetben szerzőként szereplő Hayden White szavaival élve „a modern történetíró társadalom doxája"18 szerint a történeti megjelenítés három alapvető formája közül az annalesre emlékeztet, amennyiben abban a parataktikus jelleg érvényesül, hiszen az események kiválasztásában természetesen működtek ugyan bizonyos értékszempontok, de nincs az egészet összefűző felettes konstrukció - vagy legalábbis az nem tűnik ki a listából -, az egyik eseményről a másikra való átmenet jelöletlen marad, nem láttat feltétlenül azonosságokat, nem sugall az egyes jelenségek közötti szükségszerű megfeleléseket, metaforikusság helyett metonimikusság uralja. Mivel a modern történeti elbeszélések jellegzetessége a teljesség és folyamatosság kialakítá sa „Az írások nemcsak egymásra, hanem egymásból következését kissé gyermeteg módon kizárólag az sugallja, hogy az egyes fejezetek éléről hiányzik a szerző neve, az csak (az olvasó némi bosszúságára) a tartalomjegyzékben kereshető meg." (Bojtár, i. m., 56.) Hayden White: „A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében", in: uo., A történelem terhe, 109.18