Jelenkor, 2011. január-június (54. évfolyam, 2-6. szám)

2011-03-01 / 3. szám - Kisantal Tamás: Kimondani a kimondhatatlant Alvin H. Rosenfeld: Kettős halál. Elmélkedések a holokausztirodalomról

mivel a haláltáborok világának idegenségét ismerőssé, értelmessé teszik. Az amerikai iro­dalmár szerint a holo­kauszt-költészet paradox, mégis létező fogalom: a pusztulás, a me­taforákon túli (vagy inneni), konkrétság poétikája, mely ha fel is használ a korábbi iroda­lomból származó műfajokat és motívumokat, radikálisan kiforgatja ezeket, működésképtelenségükről, ürességükről árulkodik, így a holokauszt irodalma az iroda­lom kettős halálát is beteljesíti: a korábbi formákra épít ugyan, ám radikálisan kiforgatja azokat, s bizonyos tekintetben megsemmisíti legitimitásukat. Lemond az irodalom teljes­ségigényéről, belátja, hogy a művészi alkotás önmagában nem képes valami egészet köz­vetíteni, hiszen az egész eszméje maga is végérvényesen megsemmisült. A műfajiság te­rén Rosenfeld többek között a holokauszt-memoárok emt­-Bildungsroman-jellegét hozza fel példának, melyet Langertől vett át, s ami a későbbiekben a holokauszt-kritika állandó motívumává vált (nálunk például a Kertész Imre-értelmezések visszatérő eleme).­ A holokauszt-irodalom fragmentáltsága pedig azt eredményezi, hogy önmagában min­den holokausztról szóló mű töredékes, részleges, a holokauszt-irodalom összességében mégis egyfajta tejességet közvetít. Ám ez más teljesség, mint a korábbi irodalom eposzi egésze. Mint Rosenfeld kifejti, ennek a művészetnek nincs egy Miltonja vagy egy Tolszto­ja, hogy a holokauszt történetét irodalmi formába öntse, de ez nem is véletlen (73.). A holokauszt minden egyes megjelenítése részleges, e művek együttese valami nagyobb egységet, a holokauszt szörnyű tapasztalatát, az ember és a kultúra halálát reprezentálja. E részlegesség a szerző elemzésében egy alapvető irodalomkritikai eljárást generál: a holokauszt-művek önmagukban állnak, és legfeljebb egymással vethetőek össze, mivel mindegyik csupán egy széttört kép darabját képviselheti. Ebből adódik a korai holokauszt-irodalomelmélet egyik legjellegzetesebb előfeltevése: a figyelem nem annyira az ábrázolás sajátosságaira, hanem a reprezentáció és tárgya közötti viszonyra koncentrá­lódik. Rosenfeld szerint „bár képesek vagyunk felismerni egyéni stílusokat és érdekeltsé­geket a mindenre kiterjedő borzalom közepette, többnyire egy közös végzet jellegzetes hangjaiként reagálunk rájuk és tanulunk belőlük" (74.). Az elméleti fejtegetések után Rosenfeld a következő részben konkrét szövegek, szö­vegcsoportok elemzésére tér át. Megpróbálja sorra venni a holokauszt-irodalom főbb mű­fajait, nagyjából az esztétikailag-poétikailag legkevésbé problematikusnak tartott formák­tól a bonyolultabbak felé haladva Előbb a naplókat és a későbbi visszaemlékezéseket elemzi, elsődlegesen történeti dokumentumokként: azt vizsgálja, hogy milyen magatar­tásformák, milyen visszatérő történetelemek és miféle szerzői-elbeszélői szemléletmódok uralják e szövegeket. Rosenfeld a napló és memoárirodalom felmérésére és rövid bemu­tatására törekszik, kevéssé problematizál olyan, a későbbi holokauszt-kritikában alapve­tőnek számító kérdéseket, mint a visszatekintő elbeszélés konstruált jellege vagy az adott napló- vagy memoáríró kulturális hátterének a holokauszt értelmezését befolyásoló sze­repe. Például a gettónaplók összehasonlítása során a szerző elsősorban a napló írója által átélt események radikalitásában ragadja meg különbségüket - így a kelet-európai gettó­irodalom és a nyugati naplók jórészt a két térség holokauszt-tapasztalatának eltérését, nem pedig, mondjuk, az eltérő valóság-, irodalom- és életfelfogásokat közvetítik. A hábo­rú után keletkezett emlékiratok két vitathatatlanul legnagyobb hatású művét - Primo Levi és Elie Wiesel könyveit - elemezve felfigyel a két szerző eltérő szemléletmódjára. A Levi-féle klasszikus, főként Dantéra hajazó képiség, illetve Wiesel teológiai, talmudista szemléletének összehasonlításakor Rosenfeld érzékenyen ragadja meg a perspektívák­ a­­ö. például: Szirák Péter: Kertész Imre. Pozsony, 2003, Kalligram, 20-25. Jómagam korábbi köny­vemben hosszan írtam a fejlődésregény és a holokauszt-irodalom kapcsolatáról, némiképp Langer és Rosenfeld nézeteivel vitatkozva. Kisantal Tamás: Túlélő történetek. Ábrázolásmód és tör­ténetiség a holokauszt művészetében. Budapest, 2009, Kijárat, 110-121.

Next