Jelenkor, 2014. július-december (57. évfolyam, 7-12. szám)
2014-09-01 / 9. szám - Dékei Krisztina: A dinoszaurusz és a turul találkozása. Privát nacionalizmus. Kiállítás a Pécsi Galériában, 2014. május 8. – június 15.
tallációja. S bár értem, hogy fontos a romaellenességet leíró/bíráló és antifasiszta műveket szerepeltetni, miért nem szerepelt mondjuk Zádor Tamás fotósorozata, amely a romagyilkosságok áldozatainak tatárszentgyörgyi temetését dokumentálja - hisz ez a széles társadalmi felháborodást kiváltó eseménysor sajnos igazi hungaricumnak tekinthető. (Persze tény, hogy a környező országokban - ha lehet még ezt fokozni - sokkal rosszabb körülmények között is élnek romák.) Továbbá minden tiszteltem Omara művésznőé, de az ő sztárolása elveszi a helyet a fiatalabb, a kortárs művészeti diskurzusban járatos, reflektált munkákat készítő roma művészek elől (Raatzsch Jenő André, Kállai András). Tény, hogy Omara (másokkal együtt) szerepelt a Velencei Biennále Roma Pavilonjában, és az is, hogy extravaganciája (kivehető üvegszem, radikális nyilatkozatok) könnyen „eladhatóvá" teszi (nem az eladási, hanem a kiállítási lehetőségek tekintetében), de az is, hogy a korábbi (például az úgynevezett kék sorozathoz tartozó) munkái jóval érdekesebbek. Ami akkor és azokban a művekben a személyes fájdalom kiírásához/megfestéséhez (és nem mellesleg a feminista művész státusához) vezetett, az mára artikulálatlan és végig nem gondolt dühvé változott. A romák elfogadását ugyanis nem az segíti elő, ha Omara vágya/ terve szerint egy, az „önző fehér ember" által nem akadályoztatott „Cigányországban" élnek - ennek legfeljebb a CMC, azaz a cigánymentes övezet rasszista hívei örülnének -, sokkal inkább az, ha tudatosan és a nem önző „fehér emberekkel" összefogva képviselik a jogaikat. S persze megnyugtató, ha a kiállításon egy már sokszor bemutatott munkát látunk (Milica Törme: X.Y. megoldatlan ügyebűncselekmény rekonstrukció, 1997), de számomra érthetetlen, hogy az etnikai/nemzetállami „testvérháborúhoz", elképesztő kegyetlenségekhez vezető nacionalista vérfürdő képzőművészeti „leírása" miért még mindig csak az ő nevéhez társul. Az sem világos, hogy miért olyan fontos Fátyol Viola és Ember Sári Terepmunka című, 2014-es projektje. Egy Sao Pauló-i magyar kolónia és a vámospércsi népdalkor „hagyományőrző eseményeinek és összetett nemzeti identitásának" vizsgálata nemhogy semmilyen téttel nem bír, hanem ugyanahhoz a (közhelyes) megállapításhoz vezet: a nemzeti lét megteremtésének/életben tartásának mozgatói, mind akkor, mind most is a kis közösségek. Ha már, akkor szívesebben néztem volna Szolnoki Józsefnek a németországi hírnök „hagyományőrző" mindennapjairól szóló munkáját. Elvégre szegről-végről „rokonok" vagyunk... Ez a mű egyébként is helyreállíthatta volna az egyensúlyt a komoly és (mint például az izraeli Ron Slavin esetében) komolykodóan semmitmondó munkák és a humoros/ironikus művek között. Mert hát akárhonnan nézzük, az újraéledő nacionalizmus mételyeit nehéz elviselni: a távolságtartó iróniára kitűnő példa a szlovák Martina Slovákovának a szlovák himnuszt felhasználó remix CD-je. Az éppen aktuális hatalom ideológiájának legékesebb és közszemlére tett lenyomatai az emlékművek. A kiállítás leglátványosabb és egyben egyik legjobb alkotása a Kis Varsó 2011-ben a Trafó Galériában már bemutatott installációja, a Lélekben tomboló háború. A terepasztalszerűen elrendezett, egyfajta fiktív csatajelenetbe dermedt hetvenhárom szobrot az alkotók az „agresszió kisplasztikai műfajú ábrázolásai" közül válogatták. S bár a munka csak érintőlegesen kapcsolódik a kiállítás címéhez (ha csak úgy nem, hogy a művészek „privatizálták" a döntően magyar emlékműszobrászat fontos darabjait), a „magyar kulturális emlékezet archívumának" rétegzettsége, az egymás mellé helyezett munkák egymás jelentését kioltó egyvelege - amelyben egy szintre kerül a Szoborparkba deportált Köztársasági téri emlékmű és Huba vezér, a lebontott trianoni emlékmű égtájakat jelző szobrai és Dózsa - éppen arra az ideológiai zűrzavarra világít rá, amely átszövi mindennapjainkat. Ugyanilyen keszekusza (a kulturális összetartozás helyett a politikai összeolvadásra „felszólító") ideológiát mutatnak a környező országok magyar ajkú lakosait elárasztó szoborexport egyes darabjai, melyeket a szlovákiai Németh Ilona és Ravasz Jonathan képeslapokon küld vissza a feladónak. (Retúr, 2013). Ebben az emlékműszekcióban látható Borsos Lőrinc a magyar nemzeti panteon egyes kitüntetett alakjainak szobrát átíró Csinos kis akvarellek-sorozata (2012), benne a Várból felröppenő turullal, vagy