Jelenkor, 2014. július-december (57. évfolyam, 7-12. szám)
2014-12-01 / 12. szám - Sándor Iván: A humanista kultúrakorszak elenyészésének epikai és történeti formaváltozatai. Proust/Sebald – Croce/Jan Assman
Akárha Sebald rajzolhatna fel egy ilyen ábrát az Austerlitz fotói közé. Akárha az ezredforduló történésze kottázhatná így le Sebald regényének szerkezetét. Croce elvei után a századvégre Jan Assmann kidolgozta a forró és a hideg emlékezet terminusait. Az előbbi nyitott, nem hárítja el a múlttal való szembenézést. Az utóbbi elhárítja, a múltat a korábbi szinteken fagyasztja be, nem néz szembe vétkeivel, pusztításaival, tartósítja a személyes, családi, nemzeti illúziókat. Újabb tapasztalataink alapján Assmann fogalmaihoz társíthatjuk a manipulált emlékezetet. Nem csak befagyasztja, meg is hamisítja a múltat. Meg nem történtnek tekinti a megtörténtet. Emlékeztet Canetti felismerésére, miszerint a történelem már nem valódi, de ezt már észre sem vesszük. Ide kapcsolnám Reinhart Koselleck gondolatát arról, hogy az emlékezet azért rendkívül sokféle, mert rendkívül különböző tapasztalatokban gyökeredzik. A tapasztalat pedig nem más, mondja, mint a jelen lévő múlt. Hozzátenném: az, hogy a kollektív emlékezet különböző emlékezeti tereket hoz létre, kapcsolatba hozható a regény különböző nézőpontokból előadott narratíváival. Figyelemre méltó a regény számára az is, hogy Koselleck megkülönbözteti az elsődleges és másodlagos emlékezet fogalmát. Az utóbbi nem primer, hanem mások emlékezetén alapul. Ezzel mintha Sebald és persze mások epikai eljárásait jellemezné. Az ezredforduló eseménye a regény és a történettudomány új kapcsolata. Ennek jele az is, hogy a történészi diskurzusban többeknél a regény mint tapasztalati forrás jelenik meg. Ez a tudomány számára új kontextusba helyezi az írói munkát. Újdonság az is, hogy egyre nagyobb szerephez jutnak a dokumentumok, levelek, naplók, fotók. A közös diskurzus határozott választóvonalat húz a múlt kulturális korszakában divatos, „hagyományosnak" tekintett történelmi regény és a voltat meg a mái epikai rétegezettségben, episztemológiai horizonttal összekapcsoló regény között. Mindezek mögött már az ezredforduló megrázó változásai állnak. Amit Sebald Austerlitz szavaival a magasabb téridő szerint egymásba illeszkedő tereknek nevez, az a történelem, a tapasztalat és a fikcióteremtés háromszögében formálódik. Belőle pillantható meg ama szakadás, amelynek pereméről letekintve a mélység sötétségében a humanista kultúrakorszak értékeinek-fogalmainak elenyészésére vethetjük tekintetünket. A regény és a történettudomány párbeszéde új formákat teremtve segít, hogy szembenézzünk ezzel a látvánnyal, habár a szellem, a művészet legjobbjai számára is küzdelmes felismerés, hogy immár a nagy szakadás innenső partján dolgozunk. De a feledés, a manipuláció túláradásában kíséreljük meg ezt nem elfelejteni. 1314