Jelenkor, 2015. január-június (58. évfolyam, 1-6. szám)
2015 / 4. szám - Szvoren Edina: Látogatók (novella)
si, hanem büntetőügyben indult eljárás ellenem. A hozzáértők azt mondták, egy évre számíthatok - egyedül Dr. Jurassza szépítette a helyzetet. Nekem semmi bajom nem esett, csak földagadt az arccsontom, a térdem, meg kicsorbult az egyik metszőfogam. Dr. Jurassza tizenhatodik volt az osztálynévsorban, és ingyen vállalta el az ügyemet. Higgadt, tárgyilagos férfi. Özvegy. Anyám szerint velem egyidős felesége volt. Amikor először jártam nála, még csorba volt a fogam. Hogy tekintettel legyek rá, néha ráhúztam a fogsoromra az ajkamat. Néha nem. Láttam Dr. Jurassza asztalán egy tenyérnyi, gyászszalagos képkeretet. Amikor a keretet támasztó kartonláb egyszer csak összecsuklott, Dr. Jurassza kezébe vette a képet, és azt mondta: éppen öt éve, hogy itt hagyott. Szinte irigyeltem, hogy az ő életében meghalt, ami nincs. Aztán Dr. Jurassza elkísért a kapitányságra, ahol lefényképeztek jobbról, balról meg szemből, és rögzítették az ujjlenyomatomat. Mindig van néhány ember, aki gondoskodik róla, hogy a volt férjemmel kapcsolatos információk a fülembe jussanak. Az új lakásában állítólag példás tisztaság, mértani rend uralkodik, és még az energiatakarékos izzóknak is fönntart egy öntapadós etikettel ellátott dobozt. Robogót vett, szabadidejében a Duna-kanyar alsóbb rendű útjain motorozik. Valamelyik postahivatalban, nem sokkal a válásunk után, földre teperte őt egy biztonsági őr, mert nem volt hajlandó levenni a fejéről a bukósisakot. Azt mondják, addig hepciáskodott, amíg a biztonsági őr a gerincére térdepelt, és hátracsavarta a kezét. Dr. Jurassza szereti megszorítani a vállam, súlyos tenyerével beborítani a kézfejem. Azt mondta, ne vezekeljek, ne ostorozzam magam; ha pedig úgy érezte, hogy az előttem álló életről nem beszélek kellő tisztelettel - egyszer acélkék helyett döglégyszínűnek neveztem a Citroent -, korholva utasított rendre. A védekezést arra alapozta, hogy a kolléganőm nem kötötte be magát, és hamisan tanúzott. Előrehajtottam az oldalülést, hogy bemászhasson hátulra, mert nem akarta összegyűrni a blúzát a biztonsági övvel. Ezt a mondatot Dr. Jurassza minden alkalommal fölolvasta nekem a tanúvallomásomból, mint egy költői mű legjobban sikerült sorait. Tudtam, hogy udvarol anyámnak. A gimnáziumban éppen alakulófélben lehetett köztük valami, amikor föltűnt a láthatáron apám. A szüleim a szalagavatón már együtt táncolták a polkát. Tivadar néha legyeket fogdos össze, kitépi a szárnyukat, és egy icipici ajtón keresztül az egyik személyszállító vagonba tuszkolja őket. Ha valamelyik elcsatangol, megvárja, hogy a szökevény elérje a szőnyeg szegélyét, aztán fölcsippenti a szárnycsonkjánál fogva, és visszazsuppolja a vagonba. Egyszer odakuporodtam Tivadar mellé a szőnyegre, a sínek közé. Ha kellőképpen közelről nézném a dolgokat, gondoltam, minden nagyszabásúnak és kielégítőnek látszana. A baleset óta alig valami változott. A napirendem, a ruháim ugyanazok. Igaz, hogy éjjelente, ha fölriadok, az egymással össze nem függő események időrendjét csak üggyel-bajjal tudom rekonstruálni. Percekig tart, míg rájövök, mi történt előbb: a kutyaharapás, a baleset vagy anyám ötvenéves osztálytalálkozója. Az álmaimra nem emlékszem, vagy nincsenek. Nappali látomásom, nem éjjeli, hogy a hálószobába vaságyakat képzelek. Ha az északi fal mentén két ágyat látok, a