Jelenkor, 2018. január-június (61. évfolyam, 1-6. szám)

2018 / 1. szám - Reményi József Tamás: Tarján Tamás (1949-2017)

REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS TARJÁN TAMÁS (1949-2017) Nem tudtuk, hol járunk. Otthagytuk a napsárga Daciát (én vezettem, Tamás soha nem vett kocsit, noha volt jogosítványa, nem használta, együtt, ugyanannál az oktatónál szereztük, „ne fittipaldizzon!", szólt ránk, amikor­­ mindig­­ sodródva kanyarodtunk) egy vegyesbolt mellett (még a hetvenes-nyolcvanas években is szerethettük az összetéveszthetetlen illa­tukat) vagy egy kocsmánál (ahol többnyire csak kólát ittunk, hogy bírjuk a gyaloglást, és különben is­ dolgozni indultunk), aztán vándoroltunk teljesen néptelen, kis országuta­kon, ösvényeken, az első adandó alkalommal befelé az erdőbe, fogalmunk sem volt, hol lyukadunk ki, néha azt gondoltuk, már disszidáltunk is Ausztriába. A csöndes, érintetlen őrség. Tamás egyetemi oktatóként igénybe vehette az ELTE valamilyen gyakorlóházát Nagyrákoson, évről évre az volt a főhadiszállás. Szerettük Moldova könyvét, Az Őrség panaszát, korábban mindketten írtunk róla, és a vidéknél csak a nevei szebbek. Kercaszomor, Magyarszombatfa, Bajánsenye, amikor egy meredeken emelkedő útszakasz tetején egy­szer csak ezt olvashattuk: Hegyhátszentjakab, úgy éreztük, kincset találtunk. Ha faluba értünk, fordultunk a temető felé. A néprajzos Tarjánnak köszönhetem, hogy kisgyerekkorom óta rögzült iszonyatomat a nagyvárosi haláltelepektől a kis sírkertekben föloldotta valami békés és gazdag tapasztalat. (Póztalan zarándoklatok lettek ezek a láto­gatások, másfelé utazgatva mindig útba ejtettük volt pályatársak sírját is, elmentünk Bazsiba Simon Istvánhoz, Ménfőcsanakra Galgóczihoz, Tapolcára Batsányihoz - ebben nyilván munkált a gyerekes öntudat: egy céhbe tartozunk velük. S még inkább: hogy kri­tikusként mi őket szolgáljuk.) Szóval dolgozni indultunk. Különböző felkérések nyomán három kötetre való paródi­át írtunk néhány év alatt, idősebb szerzőkről, élő klasszikusokról is, de legfőképp a nem­zedéktársakról (itt, most nem bonyolódnék bele a kifejezés érvényességének boncolgatá­sába), akiknek az irodalmi jelenléte (a bölcsészkari jelenléttel kezdődően) mindvégig közös ügyünk volt. Ezért éreztük az egyes művek, „szólamok" megidézésénél is tán fon­tosabbnak a kollektív karikatúrákat, „megszerkesztve" például kortárs folyóiratok fiktív számait, rovatokkal, szőröstül-bőröstül. Ezért annyi gúnyrajz vitákról, kerekasztalokról, körkérdésekről: ezekben a köztes műfajokban tetten lehetett érni a korszak őszintétlensé­­geit, (demokrácia helyett) „demokratizmusát", ugyanakkor elképesztő ízléskavalkádját is. És ezért találtuk ki, hogy mindjárt az első paródiakötetben (írtok ti így?) szerepeljen egy figura, aki ebbe az irodalmi birodalomba újonnan belép. Ez a figura volt Tarényi Remján. Elég sután van megírva, amilyen suta ő maga, a névválasztás személyes jelentősége még­is felmérhetetlen, így külön nem tud eltávozni egyikünk sem. A paródiát a kritikaírás bohózati formájának tekintettük, mi pedig tényleg kritikusnak készültünk (szerintem ma már ilyen állatfajta nem létezik). Az egyetemen Tamás javaslatára beiratkoztunk Kabdebó Lóránt kritikaírói speckoljára, s innen rövid út vezetett az első pub­likációkhoz egy valóságos (lepedőnagyságú) folyóiratban, a Napjainkban. Kettőnk közül Tamás érettebb és munkabíróbb volt (s maradt), s bár későbbi belátások, orientációk eltérően is alakulhattak, a minden szegletében ismerős mezőny élvezete összetartott bennünket.

Next