Jelenkor, 2018. január-június (61. évfolyam, 1-6. szám)
2018 / 1. szám - Reményi József Tamás: Tarján Tamás (1949-2017)
REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS TARJÁN TAMÁS (1949-2017) Nem tudtuk, hol járunk. Otthagytuk a napsárga Daciát (én vezettem, Tamás soha nem vett kocsit, noha volt jogosítványa, nem használta, együtt, ugyanannál az oktatónál szereztük, „ne fittipaldizzon!", szólt ránk, amikor mindig sodródva kanyarodtunk) egy vegyesbolt mellett (még a hetvenes-nyolcvanas években is szerethettük az összetéveszthetetlen illatukat) vagy egy kocsmánál (ahol többnyire csak kólát ittunk, hogy bírjuk a gyaloglást, és különben is dolgozni indultunk), aztán vándoroltunk teljesen néptelen, kis országutakon, ösvényeken, az első adandó alkalommal befelé az erdőbe, fogalmunk sem volt, hol lyukadunk ki, néha azt gondoltuk, már disszidáltunk is Ausztriába. A csöndes, érintetlen őrség. Tamás egyetemi oktatóként igénybe vehette az ELTE valamilyen gyakorlóházát Nagyrákoson, évről évre az volt a főhadiszállás. Szerettük Moldova könyvét, Az Őrség panaszát, korábban mindketten írtunk róla, és a vidéknél csak a nevei szebbek. Kercaszomor, Magyarszombatfa, Bajánsenye, amikor egy meredeken emelkedő útszakasz tetején egyszer csak ezt olvashattuk: Hegyhátszentjakab, úgy éreztük, kincset találtunk. Ha faluba értünk, fordultunk a temető felé. A néprajzos Tarjánnak köszönhetem, hogy kisgyerekkorom óta rögzült iszonyatomat a nagyvárosi haláltelepektől a kis sírkertekben föloldotta valami békés és gazdag tapasztalat. (Póztalan zarándoklatok lettek ezek a látogatások, másfelé utazgatva mindig útba ejtettük volt pályatársak sírját is, elmentünk Bazsiba Simon Istvánhoz, Ménfőcsanakra Galgóczihoz, Tapolcára Batsányihoz - ebben nyilván munkált a gyerekes öntudat: egy céhbe tartozunk velük. S még inkább: hogy kritikusként mi őket szolgáljuk.) Szóval dolgozni indultunk. Különböző felkérések nyomán három kötetre való paródiát írtunk néhány év alatt, idősebb szerzőkről, élő klasszikusokról is, de legfőképp a nemzedéktársakról (itt, most nem bonyolódnék bele a kifejezés érvényességének boncolgatásába), akiknek az irodalmi jelenléte (a bölcsészkari jelenléttel kezdődően) mindvégig közös ügyünk volt. Ezért éreztük az egyes művek, „szólamok" megidézésénél is tán fontosabbnak a kollektív karikatúrákat, „megszerkesztve" például kortárs folyóiratok fiktív számait, rovatokkal, szőröstül-bőröstül. Ezért annyi gúnyrajz vitákról, kerekasztalokról, körkérdésekről: ezekben a köztes műfajokban tetten lehetett érni a korszak őszintétlenségeit, (demokrácia helyett) „demokratizmusát", ugyanakkor elképesztő ízléskavalkádját is. És ezért találtuk ki, hogy mindjárt az első paródiakötetben (írtok ti így?) szerepeljen egy figura, aki ebbe az irodalmi birodalomba újonnan belép. Ez a figura volt Tarényi Remján. Elég sután van megírva, amilyen suta ő maga, a névválasztás személyes jelentősége mégis felmérhetetlen, így külön nem tud eltávozni egyikünk sem. A paródiát a kritikaírás bohózati formájának tekintettük, mi pedig tényleg kritikusnak készültünk (szerintem ma már ilyen állatfajta nem létezik). Az egyetemen Tamás javaslatára beiratkoztunk Kabdebó Lóránt kritikaírói speckoljára, s innen rövid út vezetett az első publikációkhoz egy valóságos (lepedőnagyságú) folyóiratban, a Napjainkban. Kettőnk közül Tamás érettebb és munkabíróbb volt (s maradt), s bár későbbi belátások, orientációk eltérően is alakulhattak, a minden szegletében ismerős mezőny élvezete összetartott bennünket.