Jelenkor, 2018. január-június (61. évfolyam, 1-6. szám)

2018 / 1. szám - Szénási Zoltán: Egységtudat és hanyatlástörténet: Visy Beatrix: "Nem ahogy ma szokás". A narráció jegyei, a szépirodalmi elbeszélőszerkezetek Babits Mihály Az európai irodalom története című művében

elve Babits művének első felében maga után vonja a történelmi idő háttérbe szorulását, s a dátumok és stílustörténeti kategóriák elhagyását. Ez az elbeszélésmód Babits jelenéhez közelítve azonban már tarthatatlan, az elbeszélő perspektívaváltásra kényszerül, s ez az irodalmi értékek múlandóságának (negatív) tapasztalatához is elvezet. Az európai irodalom története tér-idő szerkezetének értelmezése után Visy a fókuszt a történet elbeszélőjére helyezi, s a fentebbiek alapján is egyértelmű, hogy a narrátor kilété­nek kérdése, az elbeszélői hang- és nézőpontváltások leírása az irodalomtörténeti elbeszé­lés értelmezése szempontjából különösen is lényeges téma. Az egyes szám első személyű elbeszélő előtérbe lépése, illetve háttérbe szorulása alapvetően meghatározza a narráció hangját, utóbbihoz magabiztos, határozott hang társul, míg az előbbihez fokozott szub­jektivitás, az elbeszélés tárgyához való személyes viszony kinyilvánítása kapcsolható. Ebben a beszédhelyzetben a befogadó Másik odaértése figyelhető meg, azaz egyfajta dia­­logikusság alakul ki. Miközben a narráció szubjektív hitelének fenntartása maga után vonja azt, hogy Az európai irodalom történetének elbeszélője nem lehet mindentudó elbeszé­lő, az elbeszélés hőseihez való személyes viszonyulás állandó artikulációja miatt mégis az elbeszélő­én marad az elbeszélés origója. Visy Beatrix értekezésének könyvön belüli helyénél és terjedelménél fogva is központi része a nagyepikai elbeszélőszerkezetek megjelenését vizsgáló nagyfejezet, mely három műfajpoétikai részre tagolódik: az első mint (nemzeti) eposzt, a második mint családregényt, a harmadik pedig mint memoárt olvassa Babits művét. A műfaji szempontok érvényesítése amellett, hogy Az európai irodalom történetét új értelmezési keretbe helyezi, a korábbi megálla­pításokat is elmélyíti, így például Babits irodalomtörténetének eposzként való olvasása a világirodalmi egység, az esztétikai értékek időtlenségének és múlandóságának a kérdését helyezi új összefüggésbe azáltal, hogy pontosan reflektálja az adott műfaji olvasat korlátait: az európai irodalom története csak addig beszélhető el „a hősi múlt, a (nemzeti) történelem »kezdeteinek« és »csúcsainak«, az apák és az alapítók, az »elsők« és a »legtökéletesebbek« univerzuma"-ként (65.), amíg a Babits által feltételezett világirodalmi egység fennáll, tehát nagyjából az első kötet anyagáig. A nemzeti irodalmak kialakulásával kezdődő történet Visy értelmezése szerint már egy másik műfaji minta, a regény, pontosabban a 20. századi család­­regény kódjai szerint íródik, mely jellemzően három generáció történetét hanyatlástörténet­ként beszéli el. Visy Beatrix szerint Az európai irodalom történetében szereplő alkotók rokonsá­gi hálóba rendezhetők, s ha nem is a szigorú kronológia szabályai szerint, de a történet elbeszélhető az egymást követő három nemzedék narratív sémája alapján. A bevezetőben jelzett s a recepcióban is (mindenekelőtt Halász Gábor kritikájában) központi szerephez jutó személyesség miatt leginkább magától értetődőnek a Babits-mű önvallomásként és memo­árként való olvasata tűnik. Míg az eposzként és a családregényként való olvasat a történet­szövés módját helyezi előtérbe, addig a vallomásosság narratív elemeit vizsgáló értelmezés az elbeszélő identitásának megalkotódására helyezi a hangsúlyt. Az európai irodalom történetét mint családregényt olvasó fejezet alá sorolta be a szerző a pozitivizmus és a szellemtörténet elméleti hatását vizsgáló alfejezetet, s aligha vitatható, hogy akár az adott mű, akár a Babits-életmű szempontjából fontos témáról van szó. Ez a megközelítés azonban inkább a babitsi irodalomtörténeti szintézis elméleti és szaktudo­mányos vonatkozásait világítja meg, s az eddig példásan érvényesülő értelmezői szem­pontrendszer háttérbe szorulásához vezet. Ezt annak ellenére is így gondolom, hogy a szerző igyekszik a bevezető bekezdésekben az új elemzési szempont érvényesítését azzal indokolni, hogy az elbeszélőnek az elbeszélt világhoz és szereplőihez való viszonyának leírása válik ezáltal láthatóvá. Hogy szép lassan eltávolodunk a választott témától, az is mutatja, hogy ebben az alfejezetben más Babits-esszék (az 1913-as Magyar irodalom, a bu­dapesti egyetemen előadásként elhangzott Az irodalom elmélete, valamint a Szellemtörténet) kerülnek az értelmezés fókuszába.

Next