Jelenkor, 2018. január-június (61. évfolyam, 1-6. szám)
2018 / 1. szám - Szénási Zoltán: Egységtudat és hanyatlástörténet: Visy Beatrix: "Nem ahogy ma szokás". A narráció jegyei, a szépirodalmi elbeszélőszerkezetek Babits Mihály Az európai irodalom története című művében
elve Babits művének első felében maga után vonja a történelmi idő háttérbe szorulását, s a dátumok és stílustörténeti kategóriák elhagyását. Ez az elbeszélésmód Babits jelenéhez közelítve azonban már tarthatatlan, az elbeszélő perspektívaváltásra kényszerül, s ez az irodalmi értékek múlandóságának (negatív) tapasztalatához is elvezet. Az európai irodalom története tér-idő szerkezetének értelmezése után Visy a fókuszt a történet elbeszélőjére helyezi, s a fentebbiek alapján is egyértelmű, hogy a narrátor kilétének kérdése, az elbeszélői hang- és nézőpontváltások leírása az irodalomtörténeti elbeszélés értelmezése szempontjából különösen is lényeges téma. Az egyes szám első személyű elbeszélő előtérbe lépése, illetve háttérbe szorulása alapvetően meghatározza a narráció hangját, utóbbihoz magabiztos, határozott hang társul, míg az előbbihez fokozott szubjektivitás, az elbeszélés tárgyához való személyes viszony kinyilvánítása kapcsolható. Ebben a beszédhelyzetben a befogadó Másik odaértése figyelhető meg, azaz egyfajta dialogikusság alakul ki. Miközben a narráció szubjektív hitelének fenntartása maga után vonja azt, hogy Az európai irodalom történetének elbeszélője nem lehet mindentudó elbeszélő, az elbeszélés hőseihez való személyes viszonyulás állandó artikulációja miatt mégis az elbeszélőén marad az elbeszélés origója. Visy Beatrix értekezésének könyvön belüli helyénél és terjedelménél fogva is központi része a nagyepikai elbeszélőszerkezetek megjelenését vizsgáló nagyfejezet, mely három műfajpoétikai részre tagolódik: az első mint (nemzeti) eposzt, a második mint családregényt, a harmadik pedig mint memoárt olvassa Babits művét. A műfaji szempontok érvényesítése amellett, hogy Az európai irodalom történetét új értelmezési keretbe helyezi, a korábbi megállapításokat is elmélyíti, így például Babits irodalomtörténetének eposzként való olvasása a világirodalmi egység, az esztétikai értékek időtlenségének és múlandóságának a kérdését helyezi új összefüggésbe azáltal, hogy pontosan reflektálja az adott műfaji olvasat korlátait: az európai irodalom története csak addig beszélhető el „a hősi múlt, a (nemzeti) történelem »kezdeteinek« és »csúcsainak«, az apák és az alapítók, az »elsők« és a »legtökéletesebbek« univerzuma"-ként (65.), amíg a Babits által feltételezett világirodalmi egység fennáll, tehát nagyjából az első kötet anyagáig. A nemzeti irodalmak kialakulásával kezdődő történet Visy értelmezése szerint már egy másik műfaji minta, a regény, pontosabban a 20. századi családregény kódjai szerint íródik, mely jellemzően három generáció történetét hanyatlástörténetként beszéli el. Visy Beatrix szerint Az európai irodalom történetében szereplő alkotók rokonsági hálóba rendezhetők, s ha nem is a szigorú kronológia szabályai szerint, de a történet elbeszélhető az egymást követő három nemzedék narratív sémája alapján. A bevezetőben jelzett s a recepcióban is (mindenekelőtt Halász Gábor kritikájában) központi szerephez jutó személyesség miatt leginkább magától értetődőnek a Babits-mű önvallomásként és memoárként való olvasata tűnik. Míg az eposzként és a családregényként való olvasat a történetszövés módját helyezi előtérbe, addig a vallomásosság narratív elemeit vizsgáló értelmezés az elbeszélő identitásának megalkotódására helyezi a hangsúlyt. Az európai irodalom történetét mint családregényt olvasó fejezet alá sorolta be a szerző a pozitivizmus és a szellemtörténet elméleti hatását vizsgáló alfejezetet, s aligha vitatható, hogy akár az adott mű, akár a Babits-életmű szempontjából fontos témáról van szó. Ez a megközelítés azonban inkább a babitsi irodalomtörténeti szintézis elméleti és szaktudományos vonatkozásait világítja meg, s az eddig példásan érvényesülő értelmezői szempontrendszer háttérbe szorulásához vezet. Ezt annak ellenére is így gondolom, hogy a szerző igyekszik a bevezető bekezdésekben az új elemzési szempont érvényesítését azzal indokolni, hogy az elbeszélőnek az elbeszélt világhoz és szereplőihez való viszonyának leírása válik ezáltal láthatóvá. Hogy szép lassan eltávolodunk a választott témától, az is mutatja, hogy ebben az alfejezetben más Babits-esszék (az 1913-as Magyar irodalom, a budapesti egyetemen előadásként elhangzott Az irodalom elmélete, valamint a Szellemtörténet) kerülnek az értelmezés fókuszába.