Jelenkor, 2018. január-június (61. évfolyam, 1-6. szám)
2018 / 2. szám - Marczisovszky Anna: A múltat ábrázolja-e a múltábrázolás? Kisantal Tamás: Az élet tanítómesterei. Írások a történelem ábrázolásáról
A történész mint guberáló és ördögűző - Elmélkedések a történelem hozzáférhetőségéről Ken Russell Ördögök című filmje kapcsán. Az elemzés azt mutatja ki, hogy a nagyszámú feldolgozás ellenére az események kapcsán mégis a bizonytalanság, az idegenség érzete erősödik meg az olvasóban/nézőben. Kisantal itt többek között Michel de Certeau-t idézi, aki a tudományos kutatás első szakaszát egy guberáló tevékenységéhez hasonlította: a történész, miután „eljut a teljes bizonytalansághoz, legfeljebb a múlt totális idegenségét, a biztos tudás abszolút hiányát tudatosíthatja" (94.) E ponton a képzeletbeli felhasználó akár vissza is kanyarodhatna a múlt teljes hozzáférhetetlenségét kiforgató-kihasználó holokauszttagadás jelenségéhez, azonban inkább a történelem hozzáférhetősége/hozzáférhetetlensége és a filmes ábrázolás kulcsszavakra kattint, ahol többek között például a Saul fia, illetve különféle Hitler-ábrázolások is szóba kerülnek, és ő véletlenszerűen az utóbbit választja (Diadal, bukás és túlélés - A Hitler-ábrázolások kulturális szerepe). Az antiszemitizmus kérdése pedig már a következő tanulmányhoz vezet, a Miller egyetlen regényét vizsgáló íráshoz (Tükör által homályosan... - Az antiszemitizmus megjelenése Arthur Miller Gyújtópont című regényében). Vajon a háborút követő években milyen téttel bírt egy, az antiszemitizmust közvetlenül tárgyaló regény, illetve képes volt-e túllépni a didaxis, az általánosítás és a sztereotípiák csapdáján? Az antiszemitizmus, az üldöztetés, az áldozati univerzalizálódás kapcsán pedig szinte megkerülhetetlen Anne Frank alakja (A hiány történetei - Anne Frank mint emlékezethely). Az ábrázolás, hiány, emlékezethely és holokausztemlékezet ugyanakkor akár a Saul fia kulcsfogalmai is lehetnének, amely a kötet utolsó tanulmányának tárgya (Az auschwitzi fák - Saul fia). E képzeletbeli, látszólag önkényes, valójában a kötet felépítését követő „kattintgatás" az egymás mellé helyezett tanulmányok közötti láthatatlan hálózatnak természetesen csupán egyik lehetséges felfejtési módja, s mint ilyen, annak a kötet bevezetőjében megfogalmazott állításnak a relevanciáját hivatott alátámasztani, amely szerint e tanulmányok, melyek különféle „közegekről és múltakról szólnak [...], sokféle témát járnak körül, de szemléletmódjuk, megközelítésük sok tekintetben hasonló" (9-10.). Sőt, nemcsak hogy hasonló, de egymásra épül (legalábbis, mint láttuk, könnyedén egymásra építhető), miközben a látszólag egymástól elkülönülő műfajok, diskurzusok, elméletek és ábrázolásmódok különböző vizsgálatai az átjárhatóság leképeződései. Mindehhez Kisantal olyan elméleti ismereteket, tudást és adatbázist mozgósít, amely sokkal tágabb kontextusba helyezi e „sokféle közeget" és „sokféle múltat". Itt természetesen nem arra a trivialitásra gondolok, hogy mit ad egyegy mű elemzéséhez az elméleti háttér. Sokkal inkább arra az egész kötetet végigkísérő szerzői erényre, amelynek köszönhetően, megfelelő teoretikus kontextusba ágyazva, egyegy vizsgált jelenség populáris megjelenési formáinak, termékeinek elemzése éppoly legitim helyet kap, mint az úgynevezett „elitkultúra" produktumaié. Nem érezhető a legkisebb nyoma sem bármiféle hierarchizáló szándéknak „magaskultúra" és „popkultúra" között. Hiszen az elméleti bevezető éppen azt a mediális fordulatot ismerteti, amely során az új médiumok olyan új típusú befogadásmódokat hoznak létre, amelyek a történelemhez való viszonyunkra is hatnak. Miként a szerző fogalmaz: „az új médiumok által generált felhasználói magatartás bizonyos elméleteit modellként is felhasználhatjuk, amely segítségünkre lehet a kortárs történeti tapasztalat elemzésében, valamint e nézőpont segítségével esetlegesen túlléphetünk a párnarativizmuson - vagy legalábbis a narratív szemléletmódot bővíthetjük és finomíthatjuk" (28.). Lássunk néhány példát! Az Ördögök című film elemzése során még inkább távolabbról kapcsolódik e jelenséghez a történeti film mint műfaj vizsgálata. A történészszakma gyakran idegenkedik a történetíráson kívüli területeket is a történetírás részének tekinteni, sőt „a történetírás szerepét többek között éppen ezen »torzképek« korrekciójában látja" (94.). Kisantal elméleti keretbe helyezve mutatja ki, hogy az „új történetírás" követői (például Natalie Zemon Davis, Robert A. Rosenstone, Hayden White) főként azért bírálják a klasz-