Jelenkor, 2020. január-június (63. évfolyam, 1-6. szám)

2020 / 2. szám - Nagy Imre: A Batsányi János Társaság a pécsi Bölcsészkaron... és a Társaság utóélete: Fejtő Ferenc, Kováts József, Kardos Tibor (Három újabb íróportré)

mutathatta be a Batsányi Társaság említett felolvasóülésén), ám ennek a műnek a rejtélyes sorsú kézirata sajnos nagy valószínűséggel elkallódott. Kováts kudarcot vallott vele a Pantheon Kiadó regénypályázatán, ezt követően a Benedek Marcelltól visszakapott szö­vegen talán módosított, majd elküldhette Tamási Áronnak, hogy juttassa vissza Benedeknek, ám a kézirat efféle útjának semmi nyoma. Annyit tudunk a regényről, amit Talpassy Tibor megírt, aki elolvasta a szerzőtől kapott kéziratot. Őt idézem: „Egészében véve kicsit hevenyészett, erősen letisztulatlan írás volt regénye, lélegzetállítóan gyönyörű első fejezettel. Ez a közel 50 oldalnyi, az egészből kiemelkedő, magában is megálló beve­zető fejezet annyira elragadott, hogy gondolataimat mindjárt papírra vetettem. Azt mer­tem tanácsolni levelemben Kovátsnak, hogy az első fejezetet használja fel novellaként, a többit pedig dobja kosárba. Rettenetesen megneheztelt ezért és vakmerőségemet igazán sohasem bocsátotta meg."55 Ami azt illeti, ez a tanács eléggé tapintatlan volt, mert Kováts regényt írt, nem pedig novellát. Úgy hangzott, mint amikor egy nőnek megdicsérik a sze­mét. Csak a szemét. Én pedig azért haragszom, mert Talpassy a korlátozott érvényű lel­­kendezés és a papírkosár kilátásba helyezése között az égvilágon semmit nem mond a regény témájáról, szereplőiről, csupán annyit árul el, hogy, a Huxley-beütések mellett, szerinte az író szándéka az elképesztés volt. Amivel nem sokra megyünk. Pécshez köthető Az őszinteség dicsérete című novella, amely Kovátsnak a groteszk iránti érzékéről tanúskodik. Ennek főszereplője úgy viselkedik, mintha beleült volna Karinthy bűvös székébe: mindenkinek kendőzetlenül megmondja az igazságot, beleértve családtag­jait és hivatali főnökét, akit például sikkasztónak nevez. Amikor megtakarított pénzét szét­szórja a zsákmányért tülekedő járókelők között, bolondokházába szállítják. Rét utca 17. cí­mű elbeszélésében kimondja, hogy az egészséges emberek csak addig éreznek részvétet beteg embertársaik iránt, amíg ez nem követel tőlük áldozatot, lemondást. Az együttérzés­nek határai vannak: gyűlnek azok a tapasztalatok, amelyek a harmadik (és utolsó) regény életanyagát fogják képezni, és megfogalmazódnak azok a szövegrészletek, amelyek majd beépülnek a posztumusz regénybe. Sapákné kancsója című novellájának hőse egy egyetemi diákbuli résztvevőinek odaadja féltve őrzött kincsét, liliomvirágos kancsóját, ám amikor azt visszakéri, nemcsak a kancsó törik el, becsületén is csorba esik, mert öltözéke és a fura helyzet miatt rosszféle nőszemélynek vélik. A szerző érdekes információkat közöl a pécsi diákvilágról, de a groteszk tónusokkal festett kisember-téma általános érvényűvé tágítja, és a hazai novellisztika keteleitől Kosztolányiig ívelő vonulatához kapcsolja az írást. Úgy tudom, hogy Szent Erzsébetről írt misztériumjátékát felolvasta a Batsányi Társaság rendez­vényén. Megemlítem még, hogy a jelek szerint Kováts döbröközi időzéséhez köthető Árkosi árvaságra jut című elbeszélése, amelynek hőse egy falusi tanító, tapasztalatlan kisem­ber, aki gyanútlanul feleségül vesz egy hamarjában férjhez menni kényszerülő módos lányt, aki, persze, megcsalja, s amikor férje rádöbben a valóságra, egész világa összeomlik. Nem célom Kováts novelláinak áttekintő bemutatása. Monográfusa szerint életrajzi fogantatású írásai mellett szatirikus vénája is megmutatkozik, ez utóbbi főként a „Lapát"­­novellákban, ahogyan hőséről ezeket az írásokat csokorba foglalhatjuk. Színdarabjairól sem szólok, ezeket a kiadatlan, inkább kísérleteknek, semmint kész, befejezett műveknek tekinthető, soha meg nem jelent munkákat, mint amilyen a Kör és ellipszis és a Semmibe ívelő hidak egy későbbi drámatörténeti vizsgálat veheti górcső alá, vagy esetleg egy amatőr társulat, egyetemi színpad kísérletezhet velük. Én most a főműre, a posztumusz regényre összpontosítom figyelmemet. A jó barát, Grandpierre levelének idézésével kezdem, amelyet 1934. január 30-án írt Kovátsnak, válaszul a szerzőnek súlyosbodó betegségével összefüggő aggodalmaira. „Érdekes volt, amit írtál a regényeddel kapcsolatosan. Hogy bizonyos szimptómák leírá- 55 Talpassy 1964.1145. 188

Next