Jelenkor, 2020. július-december (63. évfolyam, 7-12. szám)
2020 / 10. szám - Serf András: Miért tiltsuk be Petőfit
SERF ANDRÁS MIÉRT TILTSUK BE PETŐFIT Egy kiadatlan Nagy Lajos-szatíra A most közzétett elbeszélés szövege a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában őrzött Nagy Lajos-hagyatékban található, a vegyes tartalmú füzetek egyikében. A tizenöt oldalas, kézírásos műről, egészen mostanáig, nem tudott az irodalomtörténet. Ami nem csoda, hiszen az 1883-as születésű és 1954-ben meghalt szerzőt lényegében leírták és elkönyvelték mint a Rákosi-korszak „kommunista" íróját. Felületes besorolását, kánonbéli helyét máig sem befolyásolja a tény, hogy életműve legjava már a „fordulat éve", 1948 előtt megjelent. Épp ezért kitüntetett figyelmet érdemel az alábbi szatíra. Különösen, mivel a mű tartalmának ismeretében nyilvánvaló, hogy azt Nagy Lajos a megjelenés leghalványabb esélye és reménye nélkül, tehát egyértelműen az íróasztalfiókja számára írta. Meglehet, ezért sem adott neki címet. Az elbeszélés cselekménye viszonylag egyszerű: egy kiadói értekezleten Petőfi verseinek betiltásáról vitatkoznak a lektorok. A történet megírásának pontos ideje és körülményei nem ismeretesek. A témaválasztás, Nagy Lajos egyes életrajzi eseményei és különösen a - jelenleg kiadásra váró - naplójának több bejegyzése azonban némi fogódzót adhat. A Szabad Nép nyelvét, stílusát idéző lektori értekezlet vitájába nem nehéz beleolvasni az 1951. április végi írókongresszuson meghirdetett keményvonalas kultúrpolitika paródiáját. A szocialista realizmus jegyében kitört ideológiai harcban Nagy Lajos „testközeli" élményeket szerzett: az ott és akkor kispolgári szemlélettel megbélyegzett írót Kossuth-díja és párttagsága dacára hallgatólagosan, hosszabb időre parkolópályára tették. Az írói megjelenésért folytatott mindennapi küzdelmeiről szűkszavúan ugyan, de rendszeresen beszámolt a naplójában. „Szilenciuma" csak a hetvenedik születésnapja alkalmából a Szépirodalminál kiadott válogatott novelláskötete megjelenésével kezdett enyhülni valamelyest, 1953 májusától. Nem kétséges, hogy e könyv közel húsz hónapos kiadói kálváriája, azaz a kézirat vándorlása írószövetségtől pártvezetőségen keresztül hivatalokig, minisztériumig és vissza, Illés Bélától, Darvas Józseftől, Lukács Györgyön és Horváth Mártonon át Révai Józsefig, kellő „élmény anyaggal" szolgált a szatíra megírásához. A Nagy Lajos-i humor, vagy inkább szarkazmus élvezetéhez persze nem elengedhetetlen az adott időszak irodalmi életének és kultúrpolitikájának behatóbb ismerete. Az olvasónak korábban a Képtelen természetrajz fergeteges állatportréival kigúnyolt (alig-alig áttételes) emberi tulajdonságokban és típusokban sem kellett felismernie a Horthykorszak jellegzetes figuráit, vagy dekódolnia az aktuális „üzeneteit", hogy remekül szórakozzon. De a lehetőség adott volt: „Felhasználtam embertársaimnak azt a tulajdonságát, hogy szívesen nevetnek a más rovásán - írja Nagy Lajos. - De kinek a rovására nevettettem őket? Bizonyára nem a krokodil, a potyka, a tigris, a nyári meleg, a drágaság és a csillagos ég rovására." A most közölt szatíra „nagy ötlete", hogy az ötvenes években támadhatatlan művészeti-esztétikai etalonnak számító Petőfi és Szinyei Merse Pál művein demonstrálja a korlátolt, ideológiai megközelítés abszurditását. A Gyönyörű Irodalmi Vállalat nevében könnyen felismerhető a Szépirodalmi Kiadó. Az Irodalomvonalasító Bizottság viszont nem ilyen egyértelmű. Lehet az egykori cenzori funkciót is ellátó Országos Könyvtanács, vagy 1061