Jelenkor, 2021. január-június (64. évfolyam, 1-6. szám)
2021 / 5. szám - Olga Szerebrjanaja: Magyar melankólia. Bálnatetem a város főterén. Krasznahorkai László az ellenállás melankóliája című regényének orosz kiadásáról
A regényben három ilyen, a végsőkig megélt filozófia van jelen. A platonizmust, ahogy a szókratészi dialógusokban megjelenik, az égitestek bámulója, Valuska János testesíti meg, akinek élete - a munka és a „tanítómesterrel", Eszter úrral folytatott beszélgetések szünetében - azzal telik, hogy mászkál a városban, és az eget bámulja. Valuskát állandó csodálkozással tölti el „az univerzum királyi nyugalma", a világegyetem, melyet „az Isten örök időkre megalkotott", ennek tökéletessége és törvényeinek sérthetetlensége, amelyek jóvoltából az „égi kútból" minden reggel „kimeríthetetlenül ömlik a fény". Valuska az élet egyedi jelenségei mögött látja annak lényegét, az eidoszt, és tudja, hogy a legfőbb boldogság, ha az ember a szemlélődés révén az öröklét részese lehet. Számára az égi szférák harmóniája, a kozmosz szépsége, berendezkedésének észszerűsége kétségbevonhatatlan. Az egész szemlélése számára nem tudományos értelemben vett tudás, nem faggatja a természet titkait, mint egy újeurópai tudós, hanem világosan látja, ami látható, azaz, ami ókori értelemben véve valódi, rejtetten. Ha Valuska tud valamit, az csupán az, hogy nem tud semmit. Valuska tényleg nem tudott semmit az univerzumról, mert tudása valóban nem volt tudás. Hiányzott belőle minden viszonyítás, és hiányzott belőle a magyarázat ideges kényszere is, az éhség, hogy önmagát megint és megint „a hangtalan égi orsók" e tündökletes, tiszta működéséhez mérje, minthogy biztosra vette: abból, hogy ő az egészre vonatkozik, még nem következik föltétlenül, hogy az egész meg ő rá. A város lakói ugyanazt tanácsolják neki, mint a milétosziak Thalésznak: nézzen inkább a lába elé, figyelmét inkább „saját siralmas lénye, a maga szánalmas haszontalansága felé kéne fordítania". Valuska nem vitatja a közösség eme ítéletét, önmagát „egy valódi bolondnak" tekinti, akit csak a polgártársak jóindulatának köszönhetően „nem csuknak oda, ahová való". Valuska anyja, Psalumné az ilyen finomságokhoz nem ért, és bár Valuska nem iszik, meg van győződve, hogy akárcsak néhai apja, egyszerűen alkoholista, aki roszszul végzi. Az egyetlen ember a városban, aki Valuskát a barátjának nevezi, Eszter úr, úgy véli, hogy az a kozmosz, amelyben Valuska él, semmiféle kapcsolatban nincs a valósággal, ez az ő egyéni képzelt birodalma, amolyan Nabokov-féle gyermeki mesevilág, amelyben oly egyszerű elrejtőzni a városka valóságától, vagyis Valuska kozmosz iránti rajongását pszichológiailag értelmezi, és úgy véli, jelenléte az életében „angyali", nem terjed ki rá a világ hatalma, amelynek szomorú sorsáról ő maga is elmélkedik. Ugyanígy nem értette az ókori gondolkodókat a szövegkritikában magas szintre jutott tizenkilencedik század. Maga Eszter úr valamikor szintén megpróbált ellenállni a világnak, mégpedig a zenébe való elmerülés révén, elkerítette magát általa a „városi láptól", a „fertőző mocsártól", amelybe beleszületett. Eszter úr, ez a finoman érző, művelt ember, kénytelen volt megbékélni a zeneiskolai igazgató posztjával, tűrni tanítványai „butaságának őrlő rohamait és a tekinteteik irdatlan ürességét" - mindaddig, amíg rá nem jött, hogy a zene, amelybe belemenekül, nem igazi, végzetesen el van szakítva eredeti pitagoraszi értelmétől, ez pedig Andreas Werkmeister (1645-1706) halberstadti orgonamester műve: ő volt az, aki megtagadta a tercek „természetes" tisztaságát, és ezáltal megteremtette a mai fülünk számára megszokott „kiegyenlített hangolást", amely lehetővé tette, hogy mindenfajta tonalitásban lehessen játszani, és hatásos modulációkat lehessen alkalmazni. A regénybeli Eszter György nem más, mint Heidegger, aki a nyugati filozófia történetében felismerte a lét feledésének történetét, aki rájött, hogy az atombomba már Parmenidész költeményében felrobbant. Amikor Eszter úr megteszi ezt a szomorú felfedezést, lemond minden tisztségéről, elzavarja a feleségét („egy hamisítatlan katonát, [...] aki egyetlen ritmust ismer csupán, a menetelését, és egyetlen dallamot, a riadóét"), és nekifog, hogy áthangolja a zongoráját a zene igazi értelmének megfelelően. Amikor pedig kiderül, hogy ez a vállalkozás a remény 520