Jelenkor, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-104. szám)

1843-05-28 / 42. szám

vagyok egészen bizonyos, elgyengült ’s ekkép hagy­­mázba olly könnyen átmenő nemzetünk felüdülésére csak egyegy olly aránylag gyengéd adag is , mint a’ mil­­lyet én nyújtók könyveim által’s pedig hosszú inter­­vallok közt a’magyar közönségnek , nem ártott ő töb­bet mint használt dala ; és ha ezt átgondolom, akkor va­lóban Laokoonkinjai közt — mellynek kigyóitul engem barátságosan körülfonatni szíveskedik a’p. hírlap szer­kesztője , ’s ezen operatiotul társaival együtt maga sem marad el — csak azon vigasztaló öntudat hoz né­mi irt fájdalmimra , hogy szándékom becsületes és vé­remhez hű volt, és e’ mellett—mit tekintetbe nem ven­ni tán igazságtalan lenne — hogy akkor midőn én lép­tem, és nem ostorozó journalista­ hanem könyvirókép a’ politikai pályára, mai felingerlett állapotunkhoz a­­ranyozva mibenlétünk még felette asthenicus volt, és ha az igazságot minden oldalról meg akarjuk vallani, a’kormány sem tüze még akkor ki az alkotványos és nemzeties haladás zászlóját olly nyíltan, olly láthatólag mint ma. ’S ez oka, miért vontam be haladási irányt adható lobogóimat tüstént, midőn fejdelmi zászlón ma­gyar színeket és az alkotványos haladásnak jeleit lát­tam. ’S ugyanis mihelyt fejdelmek adnak illyesekben irányt, akkor ha rendalkotás helyett kigázolhatlan h­a­­osba nem akarunk bonyolódni, vagy más szavakkal, hanem állítjuk személyünk ephemer kis fényét a’ köz álladalom tartós dicsőségének elibe , akkor le a’ ma­gas paripárul­ és minden jó hazafi közlegénysorba állni köteles. Ez legalább az én politikám. Ámde a’ pesti hírlap szerkesztője ebben szerencsésb személyemnél. Mert midőn én , teli scrupulussal, valóban nem vagyok egészen tisztában magammal: vájjon politikai lépteim­ben nem hibázok­­ , és nem igen tudom, kivált most a’ hírlapi interventio után, mikint fog szerencsétlen vé­rünk ezer szövevényeinkbül és mind abbul kibontakozni, mibe az érintett interventio sülyeszté azt — és ezen ag­godalom közt nem egyedül én de felette számos és nálam sokkal okosabb hazafi eped — azalatt a’ p. hírlap szer­kesztője „nyugtató önérzettel" gondol visszatekinthetni czimboratársaival „harmad évi pályájára", mint lapjában olvassuk,és felejtvén,’s innen látszik, mikép emlékezete valóban „meglehetősen rosz, hogy egész pályáján nem vitt végbe egyebet, mint Magyarországban lakó minden más ajkú népességeknek a’ magyarság elleni beszítését, minden osztályzatok felizgatását, minden érdekek tű­hegyre állítását, szóval nem egyebet, mint indiseret kor­bácsolást és dölyfös erök­tést; mind ezt felejtvén,öntet­­szöleg e’ következő sorokat tűzi ki magának és társainak minden esetrel mártír-koronául, úgymint: „Illy kor­ban, illy körülmények közt, a’párt, mellyhez tartoz­ni szerencsénk van il?), ha kortársaitól gyanúsításokat arasson is, az utókortól egykor bizonnyal elismerést aratand — ámde köszönetet é, az más kérdés — miért hogy az átalakulás kénytelen erisisét meggyorsította“ és itt bízvást hozzá ragaszthatni, ,kapussal törvén a’ házba', ha létünket nem gyilkolá is meg — mert hiszen tán csak nem fogja az efféle catilinai viszketeget vélet­­lenig tűrni a’ magyar — legalább mód nélkül com­­promittálta azt. És ha csak ennél maradna, hagyján; mert hiszen az illusio is szerencse , és mint sokan mondják de én nem hiszem, a’ legnagyobb. De nem; mert, mint látszik, még csak most akar vezérileg ágálni az uj .protector/ mikor a’ fejdelem maga áll a’ nemzeties átalakulás kormány­­rudjánál, és ekkér, mint mondám, közlegény sorba állni volna tiszte minden magyarnak , kinek hona drága. Azonban legyen hite szerint, ringassa magát é­­des iilusiókban magas paripáján ; én, noha ez irigylés­re méltó lehet, nem irigylem, és érdelje az önmagá­val! megelégedés vezéri késérzetét — melly újabb bi­zonyossága, mennyire ismeri saját magát és van tisz­tában magával — habár lehetetlen is nem látnia, ha csak egy pillanatig is magába tér, milly aggasztó ve­szélyek közé bonyolitá ő és pártja vérünket és ennek an­nyi század óta fenmaradt szabadságát, ’s lehetetlen meg nem ismernie, milly sürgetőleg szükséges most, midőn minden elem fel van vérünk ’s önállásunk ellen bőszítve, az egy pont körüli ragaszkodás , melly pont sem ő, sem én, sem más nem lehet, hanem egyedül a’ magyar fe­jedelem. Mihez képest számolásiban ezentúl ne csalja meg magát, ’s legyen meggyőződve, hogy, habár kifőz is valamit camarillájában, és mulatságát ’s mesterségét űznie engedtetik is egy darabig a’ nagyobb rész a’­­el­sőbbség által,azért az ő főzése még koránsem eldöntő , életbe hozó többség; mert bármillyrespeciabilis legyen is azon naprendszer, mellyben kering — mit nem aka­rok kérdésbe venni — ’s bár mennyi pénzbe került le­gyenis némelly elvbaráti­ ’s elvajonczinak a* ,közbizo­­dalmi követté felkaroltatás­ és alkalmasint még szép pénzbe kerülend­ő’ ,vissza nem karoltatás' — risum lenealis — azért még mindenféle más naprendszerek is léteznek — kivált honunk körülményeit illető­eg — mellyek ha kellő tekintetbe nem vétetnek, lehet ugyan bármilly szép álmokat álmodni, de hazát újjá alkotni bizonyosan soha; sőt csak zavart okozni és rombolni lehet, de építni, hasznost valósítni teljességgel nem. És ezt, Istenért, vegye figyelembe; ’s azért hagyjon fel már valahára, szépen kérjük , azon boszantó , ne­vetséges „Nélkületek és Ellenetek“ mottójával, melly egyszer hóbortos, pillanat­ban vélet­enül poétás véná­jának fattyu-kinövésekint tollából csúszott, és most an­nak úgyszólván ,polgárosítást­ kivíni harczol vagy in­kább handabandát. Hagyjon fel végre ezzel , mert hi­szen hála az égnek, mai időkben még fejdelmek ajkai kö­zé sem illenek efféle zsarnok hypernóvák, annál kevesb­­bé egy szerény honpolgár szájába. És ennyit mély számoló tanítványomnak, ki miu­tán engem túléltnek declarál, némelly más hibáimat vajmi indiscrete a’ világ előtt kitárja, Laokoon kígyói- i val összefrigyesülvén derekasan torqueal ’sat. pro co­­ronide—úgy szólván szemrehányólag , hogy szegény fejem miért nem lett ,tartós vagy tán inopportunitási tünemény­ „opportunitasi celebritás"nak nevez, és ezt ragasztja hozzá: „hogy ha később munkáival“ — t. i. ujságczikkeimmel, mert hiszen ezek írása előtt a’ tu­dós szerkesztő úr által a’ ,legnagyobb magyar­nak valékt kikiáltva—„az előbbieket egybehasonlítjuk“ — igen, igen, ha a’ p­­hirlapisták szokásuk szerint csirr­­csavarva egybehasonlítják, de más nem—„minden la­pon kézzel fogható nyomait találjuk annak,“—követ­kezetlenségnek? merem állítni nem , tehát minek? — „annak, hogy a’Hitel Írója elég statustudományi kép­zettséggel nem bírt, ’s mint politikai reformátor sok dolgok iránt önmagával tisztában nem volt." És ebben tökéletes igaza van. De ugyan, követelém­ é én mind ezt? vagy nem mondám é annyiszor a’ hányszor, hogy mint dilettáns csupán azért írnék, mert ezt más nem tenné?*) Meri­é ezt valaki tagadni? Kár hogy 13 év előtt, mikor ,Hitelem­ megjelent, olly derék tapintatu bölcscsel, mint a’ p. hírlap szerkesztője, még nem a­­jándékozá meg az ég a’ magyart. Mert ha már akkor Illyéssel ajándékozd valameg, ki annyira van tisztában magával és olly irtózatosan ki van bélelve státustudo­­mányi mindenféle recipékkel, mint a­ tudós szerkesztő úr, ez esetben eddigelé már alkalmasint mindenen áte­sett volna vérünk, és igen üdvösen szenderegnénk egy fölénk épített „pyramis" vagy inkább ránk garabonczolt rom alatt. Végre köszönetemet igényli a’ p. hírlap szerkesz­tője, hogy ő és pártja engem, kiben az aristocrata a’ democratával nem tud megférni, és ekkép mindigi küz­désben van, legalább is tíz évvel előbb hozott magam­mal tisztába, mint különben történt volna; mi mindig nyereség. És ez igaz; tökéletesen felnyitotta a’ p. hír­lapi párt szemeimet; de valóban nem a’ körül, hogy mennyire fér belém mint született és nevelt aristocra­­tába—és ez vajmi sértő tövis a’tudós szerkesztő úr ’s társai szemeiben—a’ democrata, mert hiszen kifejlő­­dési körülményeink közt nem arról van és lehet szó — mit azonban a’ p. hírlapi iskola tanárjával együtt soha nem tudott megkülönböztetni — ,elv szerint ki democra­ta, ki aristocrata, ki republicanus ’s így tovább—ha­nem, hogy milly formák közt létezünk, és ekkér mil­­lyek közt kell és anarchia nélkül lehet csak mozognunk; nem ezek körül nyitotta fel szemeimet az illyesekben egészen vak p. hírlapi párt, hanem a’ körül, mit min­dig sejtek, hogy valósággal van hazánkban, mint sze­rencsétlenségünkre mindig volt, bizonyos házsártos kis osztály, melly a’ nagyobb részen mindig zsarnokos­kodván , meg nem szűnő túl kalandozásai által csak rontani tudott de építni soh­a sem, és mellyel legalább úgy látszik mintha a’ sok álmosok és félénkek és kö­telesség-felejtettek közt csak vas kéz bírhatna. Mi pedig a’ tudós szerkesztő urfelelemi vélemé­nyét illeti, mellynek egybevonása által azt hitte : egy jó erőset sújt maga szép dosisa után ítélt hiúságomon, azzal Talleyrand bizonyos esetét hozá emlékezetembe. Egy a’ természetiül nem igen pazarul megajándékozott öcscse volt a’ híres stalusférfinak és egyszersmind rit­ka elménetnek, melly öcscse elgyengülve élte alko­nyán szellemileg még alább szállott. Talleyrand hízel­gői ennek következtében többek közt azon részvéttel is ad nauseam ostromlák­at, hogy szegény öcscse —ki­vel közbevetőleg, nem igen sympathizált — már ismét egészen gyermekségbe esett vala­­midőn bizo­nyos alkalommal, az igen is sok részvét miatt egy kis­sé felpattanván, megnyugtatókig röviden azt válaszo­ló, hogy „öcscse minden esetre igen ma­­gasrul nem esett volna." És ezen eset az enyém. Mert ha leejtett is a’ p. hírlap szerkesztője, legalább nyaktörő magasról nem estem le, és így semmi bajam. Többnyire ha valaki ,túléli­ magát, az mindig tűrhető, mert legalább,meg­úszta valamikép a’ hegyet, mielőtt völgynek indult volna­; míg a’ világon nem egy celebritas élte fogytáig soha nem tündöklött másutt, mint lidérczként posvá­­nyok és mocsárok fölött. Egyébiránt nekem is van a p p. hírlap szerkesztő­jéről véleményem, melly iránt napról napra nagyobb tisztába jövök önmagammal; de ez­úttal elhallgatom, addig is, hazafias részvéttel felszólítván őt: ,Ne ne­vettesse ki magát minden méltányosb által." Mert va­lamint én nem vagyok legtávolabbrul is valami cele­britas, úgy bizony a’ tudós szerkesztő ur sem az, ap­­ródjai körén kívül; és valamint nekem nincs pártom, melly több volna mint némelly barátok köre, úgy a’ p. hírlapi párt sem terjed tovább némelly egybetalál­koztak körénél. A’ magyar még mindig hiúbb, hogy­­sem valamelly supremaliás, mellytül nincs mit tartania — mit a’ tudós szerkesztő úr sejteni nagyon is látszik, mert annyit korbácsol—maga fölött eltűrne; ezt bizo­nyítják évrajzaink, és ez oka, hogy vérünk vagy honi rendetlenségtől megszaggatva vagy kül­nyomástul el­zsibbasztva, csak vajmi ritkán és rövid pillanatokként bírt jó egészséggel, mikép törpe is maradt. Ne nevet­tesse ki ennélfogva magát a’. p. hirlap szerkesztője és higye el, hogy sem neki sem nekem, sem egy nálunk sokkal arravalóbbnak nincs pártja, és nem is lehet, mellyel leyális kormány átellenében confu­­siónál egyebet csinálni lehetne, ha — és e’ körül forog a’ dolog—azon párt, mellyet a’ tudós szerkesztő úr vagy én, vagy valaki nálunknál okosabb véletlenül egybepontosíthatna, loyalis közelítés helyett újhuzási, idétlen oppositioi ’s időn és soron künti újítási viszke­­tegben gyakorolná erejét. Áldjuk az Istent ’s boruljunk térdre ez okból — ha valóban nem magunkat bálványozzuk inkább mint a’ hazát—hogy a’végzés loyalis kormánynyal ajándéko­zott meg, melly előtt nemcsak az ,ember­ áll becsben, hanem az ,embernek nemzetiségi családokba oszlott léte is; ’s melly nemcsak az emberiség általányos jo­gait tartja szenteknek, de az írott törvényeket és ekkér sajátlagos rendszerünket is sértetleneknek tekinti. Élvezzük ennélfogva végre azon szerencsét, hogy az, mi kebleinknek mindig legédesb vágya volt, ’s minek elérésére, mennyire tehetségünkben állott, őszintén járulónk hangyamunkánkkal, az ,alkotmányos és nem­zeti kifejlődés­­t. i. kormányunknál leli legerősb véd­­jtt, és ne felejtsük,—nehogy jó szerencsénket otrom­bául magun­któl lökjük—hogy valljon alkotmányos és kivált nemzetiségi tekintetben mi lenne belőlünk, és mi volna sorsunk ma, —tegyük kezünket mellünkre — ha most az ellenünk felkorbácsolt szenvedelmek árjai és ezer szétágazásunk közt legális kormány erős táma­szára nem számolhatván, egyedül csekély és eldiribolt erőnkre volna szorítkozva nem csak védelmünk de al­kotmányos nemzeti előmenetelünk is ? Rekeszszük tehát ki a’ szűkkeblű ügyészkedést, ha valóban vérünk üdülése fő czélunk, és a’ helyett hogy nehezítnek, segítsük inkább elő a’ loyalis kor­mány lélekismeretes ezélzatit, mellyféle kormány ha loyaliter többséget nem nyer, ,a’magyart alkotmányo­san nem kormányozhatni' és mind azon pyramisféle festvény, melly a’ p. hírlapi officinában készült, nem egyéb mint keserű gúny és szemtelen szemfényvesz­­tés. — Le azért a’ magas paripákrul, és mindnyája, ki velem egyszerű, közlegénysorba! mert csak akként —de így bizonyosan—,lesz, még a’ magyar, ha t. i. a’ régi királyság pyramisa szerint legfentebb áll a’ fejdelem, alatta tanácsosai, és ha egyelem­es , Horn­osak nyelven pengő de szívben lakó, haza-és király­hoz­ hűségünk alkotja annak talaját.­ ­) Lásd a’ ,Hifida előszavát, melly így kezdődik : „Nines olly holes a’ világon, ki m­ég igen sok hasznossal ne nevelhetné tudományit, mint vi­szont alig van olly t­udat­lan a föld kereken, ki­től egyet 's mást nem lehetne nagy haszonnal tanulni. Minden emberben van valami jó, mint v­irágokban méz, ’s így remél Mieter­ a’ közön­­ség engedőleg fogja ezen Értekezést fogadni ’sat,44— A’ szerk.

Next