Jelenkor, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-104. szám)

1843-01-05 / 1. szám

Semmit nem írtam, sem nem mondottam nyilvá­nosan tehát legelőször azért, mert valóban, ’s min­den enyelgés nélkül legyen mondva, nemcsak mint vá­lasztott polgár és több megye érdemetlen táblabirája, de legfőkép mint Magyarország hű polgára, ’s nemzeti felemelkedés után őszintén sóvárgó hazad, olly mély búba esett lelkem, hogy valóban egészen elállt szavam. ’S ugyanis kérdem, ha illyesek esnek,’s jóllehet arány­lag csak kicsiségek, de azért mégis minden egy kissé továbblátók előtt nemcsak symptomái egy felette kór állapotnak, de legkézzelfoghatóbb propylaeumi egy tö­kéletes szétbomlásra siető bábeli zavarnak;—’s ha most és nálunk esnek illyesek, mikor és hol a’ legszebb reg­gel viradhatna hazánkra, ha legalább a’ jobb rész ko­molyul állná helyét, ’s abból meggondolatlanul ki nem kalandozna, midőn csekély számunk, gyengeségünk és olly annyira egybebonyolodott létünkhöz képest olly bi­zonyos mint kétszer kettő négy, hogy tán még egy da­­rabi vonaglások ut­án elraulhatlanul halálos hatalom te­­endi kérlelhetlen jégkezét ránk, ha iskolai negédlül hajtva, nyers viszketegtül felbőszítve, mi, kiket annyi előjogokkal, és ekkér olly szép hatáskörrel ajándéko­zott meg a’ sors, csak egy pillanatra is tudnók felej­teni, mit vár tőlünk a’ hon, és hogy bármilly szentek legyenek is a’ barátság és bajtársság kötelékei külön­ben, azért valamint mennyben az isten, úgy áll földön minden kötelesség-éber előtt legelső helyt a’ haza, mellynek érdeke, becsülete ha összeütközésbelő akár­mivel is, mindennek, bár a’legmelegebb barátságnak is háttérbe vonulnia kell; — ’s ha illyesek esnek ’s most és nálunk esnek, ’s tán még sűrűbben történendnek, kérdem: ugyan millyes volna azon hazafius zománc­, melly meg ne gyengülne , és illy esetek sűrűbb ismét­lése által elvégre egészen meg ne törnék? Valóban alig létezhetik illyes, miszerint tán jobb is volna , minden további fáradozás és szorgalommal felhagyva, az egé­szet a’ puszta vak véletlennek hagyni át, hadd menjen, míg mehet ’s a’ hogy akar. Nem írtam, nem szóltam tehát, mert fájdalmas görcstül összevonva teljesen elállótt szavam; azonban még is összeszedtem volna magam legalább később, most miután van újságom megint—vagy inkább én va­gyok azé —’s alkalmasint mormolok legkisebb felhívás nélkül én is valamit, ha történetesen eszembe nem jut, hogy mikor én illustrálám a’ Marseillaiset, akkor még nem áldotta meg az ég a’ magyar eget olly derék és hathatós két illem-oktatóval (Sittenprediger) mint a' Pesti hírlap ujdonságok­ irójában és magában a’ Pesti hírlapi főszerkesztő urnak személyében van birni sze­rencsénk. Minek ennélfogva a’ gyengébb munka, így gondolám , ha az úgy is ’s pedig kettős erővel alkal­masint feleslegen túl végre lesz hajtva. ’S nincs-e iga­zam? Harmadik okom pedig—miért nem lesék magam­ban olly nagy, ha szabad mondani, hivatást, a’ né­met színházi botrány iránt nyilatkoznom, és ma sem lelek, ’s hihetőleg soha sem is fogok lenni keblemben annyi hivatást érdekeiért küzdeni, mint a’ mennyi kö­telességérzettel hiszem magamat a’ magyar színház át­­ellenében lekötve lenni—harmadik okom, mondom, egyedül az, mert a’ magyar színházat templomként tekintem, mellyet a’ nemzet nagy áldozattal emelt oda, nem ugyan ,oda‘ hol áll—mert ezt másoknak köszön­hetjük— de legalább ,emelt­, meglehet, in ultima analysi lépten lépve tán a’ levegőbe vagy inkább sárba, ámde a’ nemzetnek mindig tulajdona marad az, ’s mi több, egyike azon felette kevés műhelyeinek, mellyekbül szinte bármilly kicsit is, nyelvére és ezzel olly szo­rosan összefüggő nemzetiségére nézve még is egy kis­sé csinosúltabban és fényesültebben kellene kilépni az árva magyarnak. Már ugyan állnak-e ezen tekintetek a’ pesti német színház mellett is? kérdem. Én azt hi­szem, nem; ’s ugyanis aljasodjék ez például egészen el, és mi baj éri azért a’ magyart, és egyáltaljában mi baj a’ civilisatiot, melly, ha nem fonák, bármilly kicsi nép sajátsági csorbításához ’s kifejtésének gát­lásához sem nyújt segédkezet soha; mi baj éri a’ma­gyart, a’ civilisatiot? kérdem. Bizony felette kevés, mert német színház, fogadok, van több mint száz. De ha magyar színházunk aljasodik, sülyed el, azon első — és ne adja isten, de igen könnyen meglehet—azon utolsó, mellyet újainkon felette könnyen elszámitha­­tunk, habár kilenczczel kevesb volna is a’ szokottnál, ugyan akkor, ha meg nem is törik, legalább nem csorbul-e e’ tekintetben is a’ magyarság, ezen még mindig olly sok oldalú és olly sok részletű ápolást megkívánó elem felette nagyot? És nem veszi-e az egész civilizált világ egy újra születendő nemzet bár­milly parányi megrövidítése által szintúgy? —Istenért ne csaljuk magunkat, és csak ne hanyagoljuk ellen­­tartásunk és felemelkedésünk legmákszemnyibb száztun­át is, mellyhez magyar színházunkat nem számitnunk va­lóban megbocsáthatlan tulbizottság és felfuvalkodás volna, minthogy annyi bajaink orvoslására nem léte­zik universalis panacea, de ahhoz százezer kis rész­letnek kell összejárulnia. Nem világlik le csak azon kevésből is tökéletesen ki, milly csekély összefüggés van a’ pesti két színház becsülete és hite közt,’s milly igen lehet minden következetlenség nélkül az egyiknek sorsáról különösen aggódni, a’ másiknak mibenlétével pedig éppen nem törődni; vagy más szavakkal, és a’ jelen kérdésre és által­ános körülményinkre alkal­mazva, milly igen lehet legkisebb következetlenség nél­kül a’ haza szent érdekeit ereklye gyanánt hordani lelkűnkön, a’ nélkül hogy azért bizonyos viszketeget ’s hivatást éreznénk magunkban a’ politia dolgát is ke­zelni, ’s minden cloaca undokságiba is bocsátkozni egy úttal. Nemde úgy? Minek erkölcsi tanulsága az, hogy habár számtalan honfitársunk repül is örökseg a’ ma­gasokban , azért még sem jutott mindenkinek ok és mód, és főkép elég égi malaszt, a’ dolgokat mindig kellő magasságú szempontból is ítélhetni meg. ’S ek­kép nem venni észre a’ különbséget, hogy míg a’ Mar­­seillaisenek dörgő megtapsolása valami kis takaros — gentil — politikai sans culotte és sans esprit demon­stratio akart lenni, mikép a’ magyar nemzetnek (!) hite, fénye emelkedjék — ha ha ha — addig a’ német színházi fütty és üss minden eredményivel együtt nem volt egyéb, mint közönséges csapszéki diadal, egyéb­iránt tán sokkal kárhoztatandóbb, mi egyenesen indi­viduális felfogástól függ,mint a’ magyar színházi francz­­honi (!) demonstratio ; de azért minden esetre más categoriába esik. Mind­ezeknél azonban még sokkal erősebben pa­rancsold hallgatásomat egy negyedik ok, mellytül — jóllehet igen nehezen esik erről szólanom, nehogy sa­ját magamat dicsérni látszassam—leginkább rem­éltem az izgalomra — kivált ha ez pénzbe nem telik—olly könnyen indítható nagy közönség előtt tökéletes abso­­lutiómat. És ez, méltóztassanak elhinni, valóban nem egyéb, mint a’jószívűség! Tudom ugyan, mikép most a’ gyanúsítások idején igen könnyen vádoltatik az em­ber, hogy szíve rész, vagy az egyedül egy darab hús, ha minden csirkehalálnál nem pityereg ’s nagy lumen­től nem intonál, meg szívbeli dolgokkal egyáltaljában némellyek példája szerint aránytali parádét nem csi­nál, mi egyébiránt nem egynek Lafontaine életből vett meséihez képest, mint naponta tapasztaljuk, felette jól succedál; tudom én mind­ezt, ’s tudom, hogy nem egy ítél embertársa szívérül illy igazságtalan és ke­­ményszívüleg. De én, bizony mondom, mi legalább en­gem illet, félreismertetem, és nem viseltetnek elég mél­­tánylattal irántam , mert valóban—’s bár ne kellene ezt magamnak mondani­-­sokkal jobb teremtvény va­gyok, mint ellenzőim vagy inkább „biráim“ azt a’ vi­lággal elhitetni akarnák. Nem nem, irigységet nem is­merek, ’s másnak mulatságit szűkkeblűleg megrontani nem vagyok képes. Mikép lehettem volna ennélfogva olly superlativlag önző, olly felette udvariatlan ’s olly kimondhatlan szaklelkű­, hogy a’ Pesti hírlap szer­kesztőjét, kinek olly gyönyörű alkalom jutott, de csak legtávolabbrul is akarhattam volna megrövidítni lehe­tő legjobb mulatság és időtöltésében, őt, kire nézve illy esetek valódi ternák, ’s ki — előre volt látható — olly bizonyosan, mint „Él Magyar, áll Buda még“con amore és con piacere fogna magas hivatásának meg­felelni, és a’ magnás-kefélésben bűn eljárni. Nem, e’ legkellemesb időtöltésében—minthogy, minden czél­­zás nélkül legyen mondva, sok magyar erősben gyű­löli a’ castát, mintsem szereti tán a’ hazát—nem kí­vántam a’ nyert terno sőt quaterno éldeletében legtá­volabbrul is háborgatni őt. ’S most miután azt hiszem , a’ legparányibb m­él­­tánylattal biró is el fogja ismerni, hogy azért legki­sebb következetlenségbe sem estem, mert a’ Marseil­laise ügyében felszólamlék, a’ német színházi botrány illustratioját ellenben jószívüleg olly körmöknek ha­­gyám át, kik illy műtétesekben vajmi szívesen járnak el, ’s kétségkivüli suprematiával bírnak, ’s mi több: ez iránt bizonyos (?) hivatással (!) is vannak; remél­­lem sőt hiszem, nemcsak menteni, de jó társalgási ta­pintatom miatt, melly szerint bárkit ártatlan szenvedel­­minek gyakorlásában gátlani pajzán ’s ekkép tilos, engem még meg is fog dicsérni az infallibilis------------­népnek igazságos szája. Védelmemnek ezzel vége. ’S minden bizonnyal továbbra nem terjesztem ezen úgy is olly hosszadal­mas és kevés tanulságu czikket, ha a’Pesti hírlap szer­kesztője jószívüleg, alkalmasint mert „aequalis divisio non conturbat fratres,“ nem hoz engem még valami más okból is bele, mint Pilátust tudja ki a’ credoba, úgy ő engem a német színházi botrányba, jóllehet nem­csak nem szerepelék abban sem alperesileg, „jaj,“ sem felperesiig, öttel egy posta, „haj,“ de még csak ott sem valék. És ez, hogy t. i. rólam ez alkalommal még más tárgyat illetőleg is megemlékezni szíveske­dett a’ Pesti hírlap szerkesztője, mikép egy úttal és en si bonne compagnie én is kikapjam a’ magamét, va­lódi köszönetét ’s dicsérő említést érdemel. ’S ugyanis mesteriig van szerkesztve czikke, látszik rajta a’ col­legium — de ez alkalommal nem a’ ,censurale/ hanem egyedül az ,amicale­—bélyege. Nekem csak egy mu­tatkozik különösnek és furcsának, az t. i. hogy mikép fakadhat éppen a’ Pesti hírlap ujdonságok­ irója, meg maga az érintett lapnak főszerkesztője a’ szőnyegen le­vő, mindkettő által keményen megrótt eset miatt olly keserves panaszra! Nekem úgy látszik, mintha mind­kettőnek szoros következetességgel efféle Terno-n in­kább örvendenie kellene ; mert hiszen minden mun­kás örülni szokott, ha munkájának sikere kezd mu­tatkozni, és a’ jó szerencse is járul ahhoz egy kissé. Már pedig nem hiszem, volna a’haza tág terén két indi­viduum , ki olly rövid idő alatt olly állhatatossággal „megint és megint szünetlen“ dolgozott volna minden felsőbbségnek lealacsonyitására, vagy legalább gya­­nussá tételére, és ekkép mindennek sarkábul dönté­sére, mint éppen a’ Pesti hírlap szerkesztője és új­donságainak írója. Tekintsünk csak vissza e’gyönyörű és felette hasznos journalisticának lejárt mezejére, ’s nem kell—mosdatlan szerecseneket kivéve—másokra nézve egyéb megmutatás. Minek tehát a’lamento, meg a’ fanyar és marezona szó? Statusgazdasági tanaik és compilatioik szebbnél szebb gyümölcsöket hordanak, ’s most reprobálják azokat. — Az ifjú óriás , mellybe Frankensteinként*­ lelket törekedtek lehelni, e’ pro­­teusi alakban is kezd mozdulni, és a’ legszebb vitéz­ség jeleit mutatja, ’s most ők repudialják azt. Ugyan kérdem: helyes-e, ’s atyákhoz szű­lőkhez illő-e ez? Ámde mit hoz még fel engem illetőleg a’ Pesti hír­lap szerkesztője „nagy mesteri“ czikkében ? Lássuk csak. ..A’ t.Pest vármegye teremében elmondott akadé­miai beszédemet, mellyrül — mint irva van, t. i. a’ P. hírlap 200dik számában irva van — még elkell várni, majd mit mond Pulszky Ferencz.“ Igen, akadémiai be­­szédemet hozza elő ; ’s itt megvallom, ismét ráismerek különös vagy inkább szokott sagacitására, mert még em­lített előadásomat illetőleg egy rész a végett, hogy pa­­ralysálja azt, esetlenül ’s oktondilag egyenesen ekkép szól: „bizony nem tetszett az annyira és koránsem volt olly nagy a’ helyeslési lárma;“ egy más rész viszont, melly engem már ujonczának és párthivének néz, mert másra támaszkodni nincs kedvem, és annál kevesebbé másnak nyerge alatt görbedni, megint azt hirdeti: „alig lehetett a’köztetszésnek dörgőbb kitörése,­ mintha bi­zony e’ hazában senkinek nem lehetne, sőt nem is volna szabad saját lábán állni többé már; míg egy rész mon­dom tőlem még a’ kis tapsot is egészen megtagadni vol­na hajlandó ; a’ másik ellenben a’ kis tapsból óriás tap­sot csinál, addig a’ Pesti hírlap szerkesztője ezeknél jó­val furfangosb, mint Voltairenek Jansenisteje, „di­­stinguál“ — és ez nincs roszul kigondolva — ’s igy szól (lásd Pesti hírlap 204. sz. 876d. 1. közép hasábj.) „és mondanék, hogy nem ismerünk azon lángkeblü nemzedékre , melly minap a’ tudós társaság másodelnö­ke beszédének azon részeit kitörő lelkesedéssel igenlé, melly a’ szelíd erkölcs ’s civil is­a­­t­­­o istenerejét festé!“ ’S itt áll ismét előttünk , csak­hogy egy egészen új proteusi alakban, t.i. zekében, a’ nép-souverainitás, t. i. azon éles tapintat, mellyhez képest a’ lángkeblü nemzedék legott el bírja szemelni a’ jót a’ rosztul, ’s kétkedetlen józan ítéletet hoz ’s pedig legelső hallásra arrul, mi körül nem egy az évek sorátul már egy kissé kihűltebb keblű ’s lejárt nemzedékü nem egy anticipatios bakot lő, mint az — ne keressük igen távul — szemünk előtt mindennap előjö­ t. i. a’ bírálat, tökéletes tényismerés előtt, az embernek fejére nő. — Valóban gyönyörű mystificatio! És nem volnánk e gyá­vák, kérdem, ha illyféle ámítások türhetlen járma alatt de csak egy pillanatig is tovább akarnánk görbedni? Nem nem, illy szemfényvesztéseknek meg kell szűnniük, mellyek csak arra szolgálhatnak, hogy vagy kineves­sen az egész világ, mikép még mai időkben is chinai olaj­­papirosu párduczokkal, mint : a’ hallgatóság józan ta­pintata , karzatok harsogása, napigénylet, ’sillyfélék­­kel gondolnak nyerhetni némellyek politikai csatát. ’«

Next