Jelenkor, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-104. szám)
1843-01-05 / 1. szám
Semmit nem írtam, sem nem mondottam nyilvánosan tehát legelőször azért, mert valóban, ’s minden enyelgés nélkül legyen mondva, nemcsak mint választott polgár és több megye érdemetlen táblabirája, de legfőkép mint Magyarország hű polgára, ’s nemzeti felemelkedés után őszintén sóvárgó hazad, olly mély búba esett lelkem, hogy valóban egészen elállt szavam. ’S ugyanis kérdem, ha illyesek esnek,’s jóllehet aránylag csak kicsiségek, de azért mégis minden egy kissé továbblátók előtt nemcsak symptomái egy felette kór állapotnak, de legkézzelfoghatóbb propylaeumi egy tökéletes szétbomlásra siető bábeli zavarnak;—’s ha most és nálunk esnek illyesek, mikor és hol a’ legszebb reggel viradhatna hazánkra, ha legalább a’ jobb rész komolyul állná helyét, ’s abból meggondolatlanul ki nem kalandozna, midőn csekély számunk, gyengeségünk és olly annyira egybebonyolodott létünkhöz képest olly bizonyos mint kétszer kettő négy, hogy tán még egy darabi vonaglások után elraulhatlanul halálos hatalom teendi kérlelhetlen jégkezét ránk, ha iskolai negédlül hajtva, nyers viszketegtül felbőszítve, mi, kiket annyi előjogokkal, és ekkér olly szép hatáskörrel ajándékozott meg a’ sors, csak egy pillanatra is tudnók felejteni, mit vár tőlünk a’ hon, és hogy bármilly szentek legyenek is a’ barátság és bajtársság kötelékei különben, azért valamint mennyben az isten, úgy áll földön minden kötelesség-éber előtt legelső helyt a’ haza, mellynek érdeke, becsülete ha összeütközésbelő akármivel is, mindennek, bár a’legmelegebb barátságnak is háttérbe vonulnia kell; — ’s ha illyesek esnek ’s most és nálunk esnek, ’s tán még sűrűbben történendnek, kérdem: ugyan millyes volna azon hazafius zománc, melly meg ne gyengülne , és illy esetek sűrűbb ismétlése által elvégre egészen meg ne törnék? Valóban alig létezhetik illyes, miszerint tán jobb is volna , minden további fáradozás és szorgalommal felhagyva, az egészet a’ puszta vak véletlennek hagyni át, hadd menjen, míg mehet ’s a’ hogy akar. Nem írtam, nem szóltam tehát, mert fájdalmas görcstül összevonva teljesen elállótt szavam; azonban még is összeszedtem volna magam legalább később, most miután van újságom megint—vagy inkább én vagyok azé —’s alkalmasint mormolok legkisebb felhívás nélkül én is valamit, ha történetesen eszembe nem jut, hogy mikor én illustrálám a’ Marseillaiset, akkor még nem áldotta meg az ég a’ magyar eget olly derék és hathatós két illem-oktatóval (Sittenprediger) mint a' Pesti hírlap ujdonságok irójában és magában a’ Pesti hírlapi főszerkesztő urnak személyében van birni szerencsénk. Minek ennélfogva a’ gyengébb munka, így gondolám , ha az úgy is ’s pedig kettős erővel alkalmasint feleslegen túl végre lesz hajtva. ’S nincs-e igazam? Harmadik okom pedig—miért nem lesék magamban olly nagy, ha szabad mondani, hivatást, a’ német színházi botrány iránt nyilatkoznom, és ma sem lelek, ’s hihetőleg soha sem is fogok lenni keblemben annyi hivatást érdekeiért küzdeni, mint a’ mennyi kötelességérzettel hiszem magamat a’ magyar színház átellenében lekötve lenni—harmadik okom, mondom, egyedül az, mert a’ magyar színházat templomként tekintem, mellyet a’ nemzet nagy áldozattal emelt oda, nem ugyan ,oda‘ hol áll—mert ezt másoknak köszönhetjük— de legalább ,emelt, meglehet, in ultima analysi lépten lépve tán a’ levegőbe vagy inkább sárba, ámde a’ nemzetnek mindig tulajdona marad az, ’s mi több, egyike azon felette kevés műhelyeinek, mellyekbül szinte bármilly kicsit is, nyelvére és ezzel olly szorosan összefüggő nemzetiségére nézve még is egy kissé csinosúltabban és fényesültebben kellene kilépni az árva magyarnak. Már ugyan állnak-e ezen tekintetek a’ pesti német színház mellett is? kérdem. Én azt hiszem, nem; ’s ugyanis aljasodjék ez például egészen el, és mi baj éri azért a’ magyart, és egyáltaljában mi baj a’ civilisatiot, melly, ha nem fonák, bármilly kicsi nép sajátsági csorbításához ’s kifejtésének gátlásához sem nyújt segédkezet soha; mi baj éri a’magyart, a’ civilisatiot? kérdem. Bizony felette kevés, mert német színház, fogadok, van több mint száz. De ha magyar színházunk aljasodik, sülyed el, azon első — és ne adja isten, de igen könnyen meglehet—azon utolsó, mellyet újainkon felette könnyen elszámithatunk, habár kilenczczel kevesb volna is a’ szokottnál, ugyan akkor, ha meg nem is törik, legalább nem csorbul-e e’ tekintetben is a’ magyarság, ezen még mindig olly sok oldalú és olly sok részletű ápolást megkívánó elem felette nagyot? És nem veszi-e az egész civilizált világ egy újra születendő nemzet bármilly parányi megrövidítése által szintúgy? —Istenért ne csaljuk magunkat, és csak ne hanyagoljuk ellentartásunk és felemelkedésünk legmákszemnyibb száztunát is, mellyhez magyar színházunkat nem számitnunk valóban megbocsáthatlan tulbizottság és felfuvalkodás volna, minthogy annyi bajaink orvoslására nem létezik universalis panacea, de ahhoz százezer kis részletnek kell összejárulnia. Nem világlik le csak azon kevésből is tökéletesen ki, milly csekély összefüggés van a’ pesti két színház becsülete és hite közt,’s milly igen lehet minden következetlenség nélkül az egyiknek sorsáról különösen aggódni, a’ másiknak mibenlétével pedig éppen nem törődni; vagy más szavakkal, és a’ jelen kérdésre és általános körülményinkre alkalmazva, milly igen lehet legkisebb következetlenség nélkül a’ haza szent érdekeit ereklye gyanánt hordani lelkűnkön, a’ nélkül hogy azért bizonyos viszketeget ’s hivatást éreznénk magunkban a’ politia dolgát is kezelni, ’s minden cloaca undokságiba is bocsátkozni egy úttal. Nemde úgy? Minek erkölcsi tanulsága az, hogy habár számtalan honfitársunk repül is örökseg a’ magasokban , azért még sem jutott mindenkinek ok és mód, és főkép elég égi malaszt, a’ dolgokat mindig kellő magasságú szempontból is ítélhetni meg. ’S ekkép nem venni észre a’ különbséget, hogy míg a’ Marseillaisenek dörgő megtapsolása valami kis takaros — gentil — politikai sans culotte és sans esprit demonstratio akart lenni, mikép a’ magyar nemzetnek (!) hite, fénye emelkedjék — ha ha ha — addig a’ német színházi fütty és üss minden eredményivel együtt nem volt egyéb, mint közönséges csapszéki diadal, egyébiránt tán sokkal kárhoztatandóbb, mi egyenesen individuális felfogástól függ,mint a’ magyar színházi franczhoni (!) demonstratio ; de azért minden esetre más categoriába esik. Mindezeknél azonban még sokkal erősebben parancsold hallgatásomat egy negyedik ok, mellytül — jóllehet igen nehezen esik erről szólanom, nehogy saját magamat dicsérni látszassam—leginkább reméltem az izgalomra — kivált ha ez pénzbe nem telik—olly könnyen indítható nagy közönség előtt tökéletes absolutiómat. És ez, méltóztassanak elhinni, valóban nem egyéb, mint a’jószívűség! Tudom ugyan, mikép most a’ gyanúsítások idején igen könnyen vádoltatik az ember, hogy szíve rész, vagy az egyedül egy darab hús, ha minden csirkehalálnál nem pityereg ’s nagy lumentől nem intonál, meg szívbeli dolgokkal egyáltaljában némellyek példája szerint aránytali parádét nem csinál, mi egyébiránt nem egynek Lafontaine életből vett meséihez képest, mint naponta tapasztaljuk, felette jól succedál; tudom én mindezt, ’s tudom, hogy nem egy ítél embertársa szívérül illy igazságtalan és keményszívüleg. De én, bizony mondom, mi legalább engem illet, félreismertetem, és nem viseltetnek elég méltánylattal irántam , mert valóban—’s bár ne kellene ezt magamnak mondani-sokkal jobb teremtvény vagyok, mint ellenzőim vagy inkább „biráim“ azt a’ világgal elhitetni akarnák. Nem nem, irigységet nem ismerek, ’s másnak mulatságit szűkkeblűleg megrontani nem vagyok képes. Mikép lehettem volna ennélfogva olly superlativlag önző, olly felette udvariatlan ’s olly kimondhatlan szaklelkű, hogy a’ Pesti hírlap szerkesztőjét, kinek olly gyönyörű alkalom jutott, de csak legtávolabbrul is akarhattam volna megrövidítni lehető legjobb mulatság és időtöltésében, őt, kire nézve illy esetek valódi ternák, ’s ki — előre volt látható — olly bizonyosan, mint „Él Magyar, áll Buda még“con amore és con piacere fogna magas hivatásának megfelelni, és a’ magnás-kefélésben bűn eljárni. Nem, e’ legkellemesb időtöltésében—minthogy, minden czélzás nélkül legyen mondva, sok magyar erősben gyűlöli a’ castát, mintsem szereti tán a’ hazát—nem kívántam a’ nyert terno sőt quaterno éldeletében legtávolabbrul is háborgatni őt. ’S most miután azt hiszem , a’ legparányibb méltánylattal biró is el fogja ismerni, hogy azért legkisebb következetlenségbe sem estem, mert a’ Marseillaise ügyében felszólamlék, a’ német színházi botrány illustratioját ellenben jószívüleg olly körmöknek hagyám át, kik illy műtétesekben vajmi szívesen járnak el, ’s kétségkivüli suprematiával bírnak, ’s mi több: ez iránt bizonyos (?) hivatással (!) is vannak; reméllem sőt hiszem, nemcsak menteni, de jó társalgási tapintatom miatt, melly szerint bárkit ártatlan szenvedelminek gyakorlásában gátlani pajzán ’s ekkép tilos, engem még meg is fog dicsérni az infallibilis------------népnek igazságos szája. Védelmemnek ezzel vége. ’S minden bizonnyal továbbra nem terjesztem ezen úgy is olly hosszadalmas és kevés tanulságu czikket, ha a’Pesti hírlap szerkesztője jószívüleg, alkalmasint mert „aequalis divisio non conturbat fratres,“ nem hoz engem még valami más okból is bele, mint Pilátust tudja ki a’ credoba, úgy ő engem a német színházi botrányba, jóllehet nemcsak nem szerepelék abban sem alperesileg, „jaj,“ sem felperesiig, öttel egy posta, „haj,“ de még csak ott sem valék. És ez, hogy t. i. rólam ez alkalommal még más tárgyat illetőleg is megemlékezni szíveskedett a’ Pesti hírlap szerkesztője, mikép egy úttal és en si bonne compagnie én is kikapjam a’ magamét, valódi köszönetét ’s dicsérő említést érdemel. ’S ugyanis mesteriig van szerkesztve czikke, látszik rajta a’ collegium — de ez alkalommal nem a’ ,censurale/ hanem egyedül az ,amicale—bélyege. Nekem csak egy mutatkozik különösnek és furcsának, az t. i. hogy mikép fakadhat éppen a’ Pesti hírlap ujdonságok irója, meg maga az érintett lapnak főszerkesztője a’ szőnyegen levő, mindkettő által keményen megrótt eset miatt olly keserves panaszra! Nekem úgy látszik, mintha mindkettőnek szoros következetességgel efféle Terno-n inkább örvendenie kellene ; mert hiszen minden munkás örülni szokott, ha munkájának sikere kezd mutatkozni, és a’ jó szerencse is járul ahhoz egy kissé. Már pedig nem hiszem, volna a’haza tág terén két individuum , ki olly rövid idő alatt olly állhatatossággal „megint és megint szünetlen“ dolgozott volna minden felsőbbségnek lealacsonyitására, vagy legalább gyanussá tételére, és ekkép mindennek sarkábul döntésére, mint éppen a’ Pesti hírlap szerkesztője és újdonságainak írója. Tekintsünk csak vissza e’gyönyörű és felette hasznos journalisticának lejárt mezejére, ’s nem kell—mosdatlan szerecseneket kivéve—másokra nézve egyéb megmutatás. Minek tehát a’lamento, meg a’ fanyar és marezona szó? Statusgazdasági tanaik és compilatioik szebbnél szebb gyümölcsöket hordanak, ’s most reprobálják azokat. — Az ifjú óriás , mellybe Frankensteinként* lelket törekedtek lehelni, e’ proteusi alakban is kezd mozdulni, és a’ legszebb vitézség jeleit mutatja, ’s most ők repudialják azt. Ugyan kérdem: helyes-e, ’s atyákhoz szűlőkhez illő-e ez? Ámde mit hoz még fel engem illetőleg a’ Pesti hírlap szerkesztője „nagy mesteri“ czikkében ? Lássuk csak. ..A’ t.Pest vármegye teremében elmondott akadémiai beszédemet, mellyrül — mint irva van, t. i. a’ P. hírlap 200dik számában irva van — még elkell várni, majd mit mond Pulszky Ferencz.“ Igen, akadémiai beszédemet hozza elő ; ’s itt megvallom, ismét ráismerek különös vagy inkább szokott sagacitására, mert még említett előadásomat illetőleg egy rész a végett, hogy paralysálja azt, esetlenül ’s oktondilag egyenesen ekkép szól: „bizony nem tetszett az annyira és koránsem volt olly nagy a’ helyeslési lárma;“ egy más rész viszont, melly engem már ujonczának és párthivének néz, mert másra támaszkodni nincs kedvem, és annál kevesebbé másnak nyerge alatt görbedni, megint azt hirdeti: „alig lehetett a’köztetszésnek dörgőbb kitörése, mintha bizony e’ hazában senkinek nem lehetne, sőt nem is volna szabad saját lábán állni többé már; míg egy rész mondom tőlem még a’ kis tapsot is egészen megtagadni volna hajlandó ; a’ másik ellenben a’ kis tapsból óriás tapsot csinál, addig a’ Pesti hírlap szerkesztője ezeknél jóval furfangosb, mint Voltairenek Jansenisteje, „distinguál“ — és ez nincs roszul kigondolva — ’s igy szól (lásd Pesti hírlap 204. sz. 876d. 1. közép hasábj.) „és mondanék, hogy nem ismerünk azon lángkeblü nemzedékre , melly minap a’ tudós társaság másodelnöke beszédének azon részeit kitörő lelkesedéssel igenlé, melly a’ szelíd erkölcs ’s civil isato istenerejét festé!“ ’S itt áll ismét előttünk , csakhogy egy egészen új proteusi alakban, t.i. zekében, a’ nép-souverainitás, t. i. azon éles tapintat, mellyhez képest a’ lángkeblü nemzedék legott el bírja szemelni a’ jót a’ rosztul, ’s kétkedetlen józan ítéletet hoz ’s pedig legelső hallásra arrul, mi körül nem egy az évek sorátul már egy kissé kihűltebb keblű ’s lejárt nemzedékü nem egy anticipatios bakot lő, mint az — ne keressük igen távul — szemünk előtt mindennap előjö t. i. a’ bírálat, tökéletes tényismerés előtt, az embernek fejére nő. — Valóban gyönyörű mystificatio! És nem volnánk e gyávák, kérdem, ha illyféle ámítások türhetlen járma alatt de csak egy pillanatig is tovább akarnánk görbedni? Nem nem, illy szemfényvesztéseknek meg kell szűnniük, mellyek csak arra szolgálhatnak, hogy vagy kinevessen az egész világ, mikép még mai időkben is chinai olajpapirosu párduczokkal, mint : a’ hallgatóság józan tapintata , karzatok harsogása, napigénylet, ’sillyfélékkel gondolnak nyerhetni némellyek politikai csatát. ’«