Jó Pajtás, 1917 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1917-12-16 / 50. szám

50. szám. JÓ PAJTÁS 797 EMMI CSUDAORSZÁGBAN. Az ifjúság részére átdolgozta Gerely Jolán. (24) — Persze, persze, — mondta a ki­rály és ugyancsak törte a fejét, hogy mit is kérdezzen. Aztán összefonta a karjait, összeráncolta a homlokát, úgy hogy a szemeit már alig lehetett látni és mély hangon megkérdezte: — Miből készítik a süteményt? — Tört borsból,— felelte a szakácsnő. — Lekvárból, — mondta a háta mö­gött egy vékonyka hang. — Csípjétek nyakon ezt a Mókust! — kiáltotta a királynő. — Fejezzétek le ! Vezessétek ki ! Nyomjátok el! Le a füleivel! A teremben óriási kavarodás támadt. Annyian kergették szegény kis Mókust, hogy az nyugodtan elosonhatott köz­tük. De a legszebb az volt, hogy mire ismét leültek, akkorra a szakácsnő is eltűnt. — Nem baj ! — mondta megnyu­godva a király. — Szólítsátok elő a következő tanút! — és aztán halkan a királynő fülébe súgta: — Kérlek, most már te adj keresztkérdéseket, mert nekem belefájdult a fejem. Emmi a Fehér Nyálra nézett, aki éppen a pergamenlapot tanulmányozta. Szörnyen kíváncsi volt, ki lesz a kö­vetkező tanú, — mert eddig ugyan nem sokat vallottak, — gondolta ma­gában. Képzelhetitek, mennyire megle­pődött, mikor egyszerre csak hallja, hogy a Fehér Nyúl az ő éles kis han­gocskáján ezt a nevet olvassa: Emmi. Emmi tanúvallomása. — Itt vagyok! — kiáltotta Emmi. És teljesen elfelejtkezve arról, hogy mekkorára nőtt az utolsó néhány perc alatt, olyan hirtelen ugrott föl, hogy ruhájával fölfordította a padokat és földöntötte mind az esküdtet. Úgy hem­­pergett ott összevissza az egész sereg, mint otthon azok az aranyhalacskák, amiket Emmi a napokban lefordított a tartójukkal együtt. — Jaj! Bocsánat! — kiáltott fel Emmi őszinte sajnálkozással, és gyor­san lehajolt, hogy fölszedegesse az es­küdteket. Még mindig annyira az arany­halakra gondolt, hogy azt hitte, ha nem szedi fel őket azonnal és nem rakja vissza a padba, mind meghalnak. — A tárgyalást nem folytathatjuk, — szólalt most meg komoly hangon a király, — míg az esküdtek nincsenek mindnyájan, rendetlen a helyükön, — rendetlen, — ismételte jól megnyomva ezt az utolsó szót és Emmire né­zett. Emmi csak most vette észre, hogy siettében a szegény kis gyíkot, Billt, fejjel lefelé dugta a padba. Ott kapá­­lódzott a kis gyámoltalan, de sehogy sem tudott megfordulni. Emmi kivette és most már rendetlen visszatette a he­lyére. — Nem mintha okvetlen szük­séges volna! — gondolta magában. — Mert azt hiszem, a tárgyalásra nézve igazán mindegy, hogy a farka van-e fölfelé, vagy a feje. Amint az esküdtek magukhoz tértek valamennyire az ijedtségből és sikerült megtalálniuk a táblájukat meg a pala­vesszőjüket (többet is találtak, mint amennyi volt), azonnal munkához lát­tak és leírták a történteket. Csak a kis gyík nem tudott magához térni. Meg sem mozdult, csak tátott szájjal bámult a levegőbe. — Mondd el, mit tudsz a dologról? — kérdezte a király Emmitől. — Semmit, — felelte Emmi. — Éppen semmit? — tudakolta a király. — Éppen semmit, — felelte Emmi. — Ez igen fontos, — mondta a ki­rály az esküdteknek Azok már le is akarták írni, amikor megszólalt a Fe­hér Nyúl: — Nem fontos, azt akarta mondani, Felség! — mondta tiszteletteljes han­gon, de az arcával grimaszokat vágott hozzá. — Nem fontos, persze, hogy azt akartam mondani — sietett kijavítani a király. Aztán félhalkan ismételgette: Igen fontos . . . nem fontos . . . igen fontos . . . nem fontos ... — mintha azt akarta volna megfigyelni, melyik hangzik jobban. (Folytatása következik.) Oh, szép ifjúságom! A régi diákéletből. Irta Benedek Elek. Márton Ferenc rajzaival. Ara kötve 6 korona. .

Next