Jó Pajtás, 1917 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1917-12-16 / 50. szám
50. szám. JÓ PAJTÁS 797 EMMI CSUDAORSZÁGBAN. Az ifjúság részére átdolgozta Gerely Jolán. (24) — Persze, persze, — mondta a király és ugyancsak törte a fejét, hogy mit is kérdezzen. Aztán összefonta a karjait, összeráncolta a homlokát, úgy hogy a szemeit már alig lehetett látni és mély hangon megkérdezte: — Miből készítik a süteményt? — Tört borsból,— felelte a szakácsnő. — Lekvárból, — mondta a háta mögött egy vékonyka hang. — Csípjétek nyakon ezt a Mókust! — kiáltotta a királynő. — Fejezzétek le ! Vezessétek ki ! Nyomjátok el! Le a füleivel! A teremben óriási kavarodás támadt. Annyian kergették szegény kis Mókust, hogy az nyugodtan elosonhatott köztük. De a legszebb az volt, hogy mire ismét leültek, akkorra a szakácsnő is eltűnt. — Nem baj ! — mondta megnyugodva a király. — Szólítsátok elő a következő tanút! — és aztán halkan a királynő fülébe súgta: — Kérlek, most már te adj keresztkérdéseket, mert nekem belefájdult a fejem. Emmi a Fehér Nyálra nézett, aki éppen a pergamenlapot tanulmányozta. Szörnyen kíváncsi volt, ki lesz a következő tanú, — mert eddig ugyan nem sokat vallottak, — gondolta magában. Képzelhetitek, mennyire meglepődött, mikor egyszerre csak hallja, hogy a Fehér Nyúl az ő éles kis hangocskáján ezt a nevet olvassa: Emmi. Emmi tanúvallomása. — Itt vagyok! — kiáltotta Emmi. És teljesen elfelejtkezve arról, hogy mekkorára nőtt az utolsó néhány perc alatt, olyan hirtelen ugrott föl, hogy ruhájával fölfordította a padokat és földöntötte mind az esküdtet. Úgy hempergett ott összevissza az egész sereg, mint otthon azok az aranyhalacskák, amiket Emmi a napokban lefordított a tartójukkal együtt. — Jaj! Bocsánat! — kiáltott fel Emmi őszinte sajnálkozással, és gyorsan lehajolt, hogy fölszedegesse az esküdteket. Még mindig annyira az aranyhalakra gondolt, hogy azt hitte, ha nem szedi fel őket azonnal és nem rakja vissza a padba, mind meghalnak. — A tárgyalást nem folytathatjuk, — szólalt most meg komoly hangon a király, — míg az esküdtek nincsenek mindnyájan, rendetlen a helyükön, — rendetlen, — ismételte jól megnyomva ezt az utolsó szót és Emmire nézett. Emmi csak most vette észre, hogy siettében a szegény kis gyíkot, Billt, fejjel lefelé dugta a padba. Ott kapálódzott a kis gyámoltalan, de sehogy sem tudott megfordulni. Emmi kivette és most már rendetlen visszatette a helyére. — Nem mintha okvetlen szükséges volna! — gondolta magában. — Mert azt hiszem, a tárgyalásra nézve igazán mindegy, hogy a farka van-e fölfelé, vagy a feje. Amint az esküdtek magukhoz tértek valamennyire az ijedtségből és sikerült megtalálniuk a táblájukat meg a palavesszőjüket (többet is találtak, mint amennyi volt), azonnal munkához láttak és leírták a történteket. Csak a kis gyík nem tudott magához térni. Meg sem mozdult, csak tátott szájjal bámult a levegőbe. — Mondd el, mit tudsz a dologról? — kérdezte a király Emmitől. — Semmit, — felelte Emmi. — Éppen semmit? — tudakolta a király. — Éppen semmit, — felelte Emmi. — Ez igen fontos, — mondta a király az esküdteknek Azok már le is akarták írni, amikor megszólalt a Fehér Nyúl: — Nem fontos, azt akarta mondani, Felség! — mondta tiszteletteljes hangon, de az arcával grimaszokat vágott hozzá. — Nem fontos, persze, hogy azt akartam mondani — sietett kijavítani a király. Aztán félhalkan ismételgette: Igen fontos . . . nem fontos . . . igen fontos . . . nem fontos ... — mintha azt akarta volna megfigyelni, melyik hangzik jobban. (Folytatása következik.) Oh, szép ifjúságom! A régi diákéletből. Irta Benedek Elek. Márton Ferenc rajzaival. Ara kötve 6 korona. .