Jó Pajtás, 1920. (12. évfolyam, 1-24. szám)

1920-06-01 / 11. szám

162 JÓ PAJTÁS 11. szám. Katóka mesél. — Páros csevegés. — írta Kürthy Emil­ SZEMÉLYEK: Katóka 9 éves. — Marcika 7 éves. Hely : A negyedik emeleti sarokerkély. Pár­kányán viruló rezeda, viola, szegfű. Az er­kély öblében nádzsölyék. Idő: Gyönyörű nyári est. Balzsamos levegő. Csillagokkal behintett sötétkék égbolt. (Kaláka és Marcika kedvetlenül gunny­asz­­tanak egy-egy zsölye mélyén. Anyuska ki­­kergette őket, friss levegőt szívni. Eleget hancúrozlak egész nap. Hogy birtak ennyit ugrálni abban a pokoli hőségben !) Marcika (izeg-mozog és nagyokat ásít) : Bel unalmas itt ülni! Jaj! ... Katóka: Már az igaz! Mindig azt mondják: Csináljatok valamit, ne lus­tálkodjatok. Marcika : Milyen jó lett volna bujós­­kát játszani! Katóka : Már azt is tudom, hova búj­tam volna. Marcika : Hova ? Kattóka: Hogyisne! Majd azt az orrodra kötöm. (Szünet.) Marcika (leporzékolva csapkodja a zsölye karját.) Juj, beh unalmas! Juj, beh unalmas! (Hirtelen Katókához for­dul.) Tudod mit, Kata? Te olyan szép meséket tudsz... mesélj valamit. Katóka: Már mind elmeséltem abból a karácsonyi könyvből, a­mit a Jézuska hozott. Marcika (durcásan) : Nem akarásnak nyögés a vége .. . szokta apuska mon­dani. Katóka (figyelemmel nézi az eget): Marcika! Tudod, milyen az ég? • Marcika (azért se néz az­­égre és nem felel). Katóka: Olyan, mint a királyné kék bársonypalástja. Arany csillagokkal tele­hímezve ... és ha feljön a telihold, az lesz feje koronája. Jaj, bel gyönyörű! Marcika (vitatkozó hangon): No, bi­zony ! A jászberényi ég sokkal szebb. Katóka (szintén feleselve): Már mért volna szebb? Ott is ugyanaz az égbolt borul a földre. Marcika : Ugyanaz, ugyanaz, de mégis szebb . Ott nem csúfítják el ezek a piszkos házak! Ott semmi se takarja el! Csak a kertünk bokrait és fáit érinti az ég széle. Katóka (gúnyosan): Te azt gondolod, hogy a Terus néni kertjénél van az ég széle ? Marcika: Hát hol lenne? Katóka (oktatóan): Az égnek nincs széle. Az egy végtelen levegős űr. . . tudod ... űr . .. üresség. Ennek nincs se vége, se hossza ... benne lebegnek a föld, a nap, a csillagok és más égi­testek ... Marcika (kissé restelkedve): Mintha én ezt nem tudtam volna. (Nagyot sóhajt.) De azért jobb lenne, ha most is Jász­berényben lennénk! Katóka (szintén sóhajt): Bizony jobb lenne! Nagy-Aradon! Marcika (fájdalmasan) : Aradon, Aradon . .. Ilij ! Bel jó is volt Aradon ! (Mindketten elhallgatnak és szomorúan nézik az eget; gondolatban megegyeznek, hogy mégis csak szebb az ég Jászberény­ben, s legeslegszebb Aradon. Egyszerre tüzes csík hasítja meg az égboltot, a vé­gén szikrázva szétpattan és eltűnik: hulló­csillag. A gyermekek rémülten ugrottak fel és a szobába szaladva az ajtófüg­göny mögé­­bú­jtak. Onnan kukucskáltak ki. Amikor látták, hogy az égen semmi szo­katlan sincs és hogy a házukat se gyúj­totta fel, félénk kíváncsisággal tértek vissza az erkélyre. Szemecskéjük fürkészte: váj­jon hova tűnhetett el az a fénysáv?) Katóka (felsóhajtva): Jaj, be, meg­ijedtem ! Marcika (most már ő volt az okosabb): Ugyan, no! Már mitől féltél? Az a csillag ott millió, billió, tr­illió ... talán ezer trillió mértföldnyire lebegett a föld fölött. .. felrobbant. .. kigyulladt. .. elvesztette az egyensúlyát... lezuhant... útközben szétpattant és milliárd meg milliárd szemecskében hull a csillag­földje ... Az ilyen felrobbant csillagból támadt a jászberényi homok, meg az afrikai homoksivatag. Katóka (megvető ajkbiggyesztéssel át­veszi a szót): Sok vadat összelocsogsz.

Next